Fiatalon a múlt évezredből, s keletnek "Zalába"

Lőrincz György, az EMIA elnöke röviden ismertette az előzményeket, a sok emlékezetes találkozót, s maga is bizalommal tekintett a jövőbe, amikorra kezdeményezésük betölti a majd a tizennyolc esztendőt és „sor alá kell mennie\". Elmondta, hogy a 2012-es évben fontos eredménynek látja az Eirodalom.ro nevű elektronikus folyóirat létrehozását, amely a későbbiekben a romániai magyar irodalom egészéből kíván meríteni, és a virtuális tér adta lehetőségek jóvoltából szervesen, közvetlenül, akár percre-készen kapcsolódhat az elektronikusan működő és megnyilvánuló összmagyar irodalomhoz. Ez lenne a jövő. Az alapítvány elnöke, aki egyúttal az új orgánum főszerkesztője– három jó nevű szerkesztőtársával, Egyed Péterrel, Szakács István Péterrel és Zsidó Ferenccel működteti –, a fórumot a Csíkszeredában szerkesztett Székelyföld „ellensúlyaként\" képzeli el. Bízik abban, hogy Udvarhelyen is él és dolgozik, illetve ide is kötődik annyi alkotó, hogy teljesítményük nyugodt szívvel kiemelhető az átlagból és „felmutatható\". Hozzáállás kérdése, hogy milyen lesz ez a villany-folyóirat, a lobbi hordozza, a politikai vetésforgó is (sajnos) és a pénzforrásokat kezelő hivatalnokok hajlandósága.

Fiatal író az elmúlt évezredből

Az idén debüt-díjas Hertza Mikola mintegy tizenöt évvel ezelőtt kezdte. A publikálást. Az őt laudáló Fekete Vince szerint a Székelyföld 1998-as és 1999-es számaiban – tehát még a múlt évezredben – közölte írásait, akkortájt és kicsivel korábban a csíkszeredai szerző felbukkant pár írásával az Ifi Fórumban és a Helikon Serény Múmia című rovatában, hogy aztán visszavonuljon az irodalmi élettől. „Munka, asszony, gyermekek\" – feltételezték róla a hoppon maradt szerkesztők és az olvasók –, ami valóban igaz volt, csakhogy Hertza Mikola továbbra is írt, de nem publikált. Amikor előkerült a barlangjából, a szerkesztők meglepődtek a munkák érettségétől és egyéni hangvételétől. Hertza Mikola életéből kimaradt az „ifjú titánság\", azok az írói/költői gyermekbetegségek sora, amelyek „kötelező módon megszállják\" a hagyományosan induló fiatalokat, hogy aztán „a buli múltán\", harmincvalahány évesen ráébredjenek a valós feladatokra és saját nagyságuk pille-könnyedségére. „Ami H.M.-et érinti – írja Bogdán László –, ő bravúrosan egyensúlyoz Tomcsa Sándor humoreszkjei és Páskándi Géza abszurdjai között.\" „Visszajelzések szerint (...) eddigi, irodalmi folyóiratokban megjelent írásainak máris számos rajongója került. Első kötete megjelenése várhatóan jócskán gyarapítani fogja ezek számát\" – ezt már Molnár Vilmos állapította meg a Hargita Kiadóhivatalnál a közelmúltban megjelent Kísérleti jelleggel című első Hertza-kötet előszavában.

„Marad a láz\" és a „Kötések\"

Két jeles alkotó válik mostantól „hetvenkedővé\": Gálfalvi György (Marosvásárhely, 1942. április 28.) és Magyari Lajos (Székelyudvarhely, 1942. október 26.). Ők eddigi életművük elismeréseként és koruk miatt kaptak díjat. Kántor Lajos író, a Korunk nyugalmazott főszerkesztője a pályatársat méltatta. Az „irodalmi riportert\", aki annak idején a saját pályatársait faggatta és biztatta. Aki új hangot vitt az Ifjúmunkásba annak idején. Az évtizedeken át kitartó kollégát, akire a legsötétebb években is lehetett számítani, hiszen a csendes ellenállásban, ő akkor is kiállt, odaállt – Marosvásárhelyen egyébként rajta kívül akkortájt még két ember volt, aki nevét adta az akciókhoz, Markó Béla és Sütő András –, és a párt, Hajdú Győző elkötelezettségei ellenére is olvashatóvá tudta tenni az Igaz Szót, majd Markó Béla közéleti akadályoztatásai miatt ő volt az az ember, aki gyakorlatilag főszerkesztőként a csúcsra járatta a későbbi Látót, amely mára az egyik legrangosabb folyóirat a magyar glóbuszon. Az ünnepelt meghatódottan vette át a díjat és bevallotta, hogy „másképp működik nyugdíjas korban az idő, de van benne stressz és munka is akad bőven\".

Magyari Lajos, a Forrás második nemzedékének egyik legmarkánsabb tagjaként robbant be az irodalmi köztudatba. A Hétarcú ballada (Forrás-sorozat, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), a Csoma Sándor naplója (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970, majd hét nyelven Debrecen, 1975), illetve a Kötések (Kriterion Könyvkiadó, 1976) olyan időszakban jelent meg, amikor a romániai magyarság érdekében meg lehetett szólalni, közösségi feladatokat és sorsvállalást fogalmazhatott meg a líra,s abban a kegyelmi időszakban az erdélyi irodalom legértékesebb hagyomány-vonulatát vihették tovább a költők. Ma már hihetetlen, de igaz, hogy azok a kötetek 8, 10, akár 12 ezer példányban fogytak el, többszáz fős közönségű író-olvasó találkozókat tartottak és jóformán nem zajlott le közösségi esemény e szerzők, köztük Magyari-vers előadása nélkül. A költő a későbbiekben két könyvet publikált (1988, 1998), politikai szerepet is vállalt és mindmáig a harcos publicista különböző lapoknál. Rövid beszédében székelyudvarhelyi gyermek-és ifjúkorára, kedves tanáraira emlékezett.

Aki nem turistaként ismerte meg Erdélyt

Ma már közröhej tárgya és nemzettörténeti baklövésnek számít a Kádár-éra magatartása, amellyel az odakint felnövekvő nemzedékeket elzárták a határon túli magyar kultúrától. Bő negyedszázadon át működött egy mini-vasfüggöny, amely a nemzetcsonkolás és a „kisantant\" érdekeit szolgálva nevelte a csökött nemzettudatú magyarokat. A kádári mentalitásnak az akkor ünnepségen jelen levő Kántor Lajos is tanúja lehetett, aki a Czegő Zoltán harisnyájában feszítve hallgatta Kádár János 1958. februári gyorslátogatásakor elhangzó beszédét, amelyben az MSZMP főkorifeusa a kolozsvári állomás előtti tribünön fröcsögve – az 1956 után megtorlásokat és internacionalista öncsonkító lemondásokat, többek közt talán az önálló magyar egyetem közelgő beolvasztását sem bánva –, azt hitte, hogy a város főterén áll. Ez a vezéri tájékozatlanság vagy félrebeszélés is saját szűkkeblűségére és tájékozatlanságára utalt. Akármilyen egypártrendszer volt is, az akkor még felerészt magyarok lakta Kolozsváron, Horthy 1944. szeptemberi bevonulása után nem látta volna szívesen a nép Mátyás szobra és a Szent Mihály-templom környékén Csermaneket.

A zalai táj hasonlít a székelyföldire. Szóval, Pécsi Györgyi élete már diákkorától, az 1970-es évek végétől úgy alakult, hogy egyre aktívabban érdeklődött Erdély és a Székelyföld kultúrája, főleg az irodalom iránt. Voltak tanítómesterei és példaképei, hiszen az akkor még szolgáló Illyés Gyula, aztán Czine Mihály, Pomogáts Béla, Ilia Mihály ismerték a járást errefelé. Bizonyos publikálások előfordultak a Tiszatájban, az Új Írásban, a Kortársban és az akkori Élet és Irodalomban. A mini-vasfüggöny ellenére is átszivárgott néhány hangfoszlány. A költészetet tartotta izgalmasnak, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, majd az utánuk következők líráját tanulmányozta. Felnőtt értelmiségiként, tanárként, szerkesztőként, kritikusként és kultúraszervezőként a későbbiekben Pécsi Györgyi munkásságának főáramát aztán jórészt az erdélyi irodalom kutatása töltötte, s tölti ki, olyannyira, hogy ő maga is benne él a tájban. Olyan értelmiségi, aki a jófajta irodalmat a magyarként való közös lélegzés egyik fontos eszközének tartja, amely a tömeg és az elit számára egyaránt élvezhető, értékelhető és befogadható. Akár elkerülhetetlen, kötelező is, ha úgy vesszük, s nem elválaszt, nem klikkesít, hanem összeköt. A Hídverő-díj átvételekor meghatódottan mondta el, hogy Kolozsvárt elhagyván, mindig megszűnnek a szorongásai. Ahogy kelet felé halad, úgy érzi, mintha nyugatnak tartana, mintha Zala iránt közeledne. Kétségtelen, hogy ez a megnyugvás valami fontosat jelent az ember életében. Legyen mindig emlékezetes, jó és szerencsés a hazaérkezés!

Az EMIA elnöke az ünnepség után megköszönte a jelenlevőknek a részvételt, a támogatói segítséget a Bethlen Gábor Alapnak és a Communitas Alapítványnak, illetve a helyi szponzorok – a Gondűző Étterem és Szálloda, az IKOS-CONF Készruhagyár – közreműködését, valamint a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola növendékeinek és tanárainak azt a kis-koncertet, amellyel színesítették a rendezvény hangulatát.