De ne csak Székelyudvarhelyben gondolkodjunk, tekintsünk ki országos szintre: ilyen módszerrel épült létesítményből több tízezer van, abból pedig talán egy-két százaléknak van szeizmikus besorolása. Azok azért kerülhettek ilyen besorolásba, mert nem megfelelően voltak építve, még a 100-200 évvel ezelőtti előírásoknak sem feleltek meg. Ezt a földrengéses dolgot tehát el kell engedni, mert nem erről van szó.

Abból kell kiindulni, hogy ami ott zajlott, az a munkálat legalább egy jó hetes földmunka – a gimnázium felé egy rézsüt már elhordtak. Amikor azt láttam, már rögtön az a gondolat ötlött fel a fejemben, hogy azzal akár a Tamási Áron Gimnáziumnak is problémát okozhattak volna. Nem beszélve a bentlakás mellett végzett munkákról: mintha pékeket tettünk volna oda, hogy egy épületet konszolidáljanak, megszilárdítsanak.

Ezért azon lepődőm meg, hogy ez a munka ott napokon át folyhatott, hiszen nem egyemberes dologról van szó. És itt jegyzem meg: nem értem a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal kommunikációját sem, hiszen, ha ők kiadtak egy építkezési engedélyt, akkor ilyen szakszót nem használhatnak, hogy hidegivóvíz-vezeték. Ez teljesen irreleváns, hiszen azon az építéstelepen nincsenek vezetékek. Hogy akarnak ők közművet építeni vezetékek nélkül? – teszem fel a kérdést.

Ez abból tűnt fel nekem, hogy egy kőalapra épített évszázados létesítménynél hatvan méter hosszúságban egy háromméteres árkot ástak. Tudni kell, hogy száz évvel ezelőtt az volt az alapozási technológia, hogy a köveket összerakták mésszel vagy agyaggal. Épp ezért meglepett, hogy ész nélkül egy ilyen alap mellett ástak egy ilyen mély árkot. Ilyen jellegű épületnél ugyanakkor olyan kivitelezőt kell választani, akinek van szakmai tapasztalata. Ezzel szemben a médiában olvasom, hogy jól összeszokott csapata volt a cégnek. Ez teljesen jelentéktelen, mert lehet, hogy a végzettségük alapján mindannyian pékek (minden tiszteletem a pékeké), nekünk azonban az összeszokottság mellett jó szakemberek is kellenek.

És ha már közműépítés szóba került: Romániában előírás, hogy 1,10 métertől (legrosszabb esetben 1,5 métertől) kötelező a dúcolás: nem fa-, hanem fémdúccal kell kiépíteni az egész sáncot azért, hogy a föld ne szakadjon rá a munkásra. Itt olyan tragédia is előfordulhatott volna, hogy a munkást odanyomja a föld, mert ezt az előírást sem vették figyelembe. Mi több, esővizet sem vezettek, mondjon bárki bármit is. Én egyeztettem azzal a mérnökkel, aki az esővíz-elvezetést tervezte. Tőle tudom, hogy 1,1-1,2 méter mélyen van tervezve az esővíz-elvezetés. Kérdem én akkor, hogy miért ástak be három méter mélyre?

Már amikor dolgoztak, akkor állítólag folyamatosan potyogtak ki a kövek az alapból. Már az is egy vészharang kellett volna legyen, szólnia kellett volna valakinek, hogy „fiúk, itt valami nincs rendben”. Biztos vagyok benne, hogy az első repedések nem hétfőn, a tragédia napján jelentek meg. Senkire nem hárítok semmit, ám az igazgatónak és a gondnoknak is jobban oda kellett volna figyelnie, és jeleznie, hogy nem jó az irány.

– Azt laikusként megértettem, hogy rosszul dréneztek, ráadásul illegálisan. De akkor hogyan kellett volna jól drénezniük?

– A drénezést (szivárgóépítést) az ilyen típusú épületeknél úgy oldhatták volna meg – anélkül, hogy annak stabilitását befolyásolnák –, hogy szakaszolt drénezéssel haladnak. Magyarán: az épületet legtöbb ötméteres szakaszokra kellett volna felosztaniuk, a többihez azonban nem szabad hozzányúlni, mert akkor az alap nem lazulhat meg. És még valami:

Ha ugyanis a talajvíz mosta volna ki az alapot, akkor annak a három méter mély ároknak tele kellett volna lennie vízzel. Ezzel szemben az építési területen nem volt talajvíz. Egy szó, mint száz: bármit is csináltak, azt nem szakszerűen végezték, hanem az egészet közműépítésként végezték, mert csak arra volt engedélyük – közben azonban hozzáláttak a fal drénezésének. A városvezetésnek pedig az első perctől tisztán kellett volna fogalmaznia. És nem azért, hogy bárki irháját mentsék, hanem azért, hogy korrekt módon tájékoztassák az embereket.

Második lépésként az összeomlott részt el kell távolítani, az azonban kérdés, hogy a megmaradt belső, udvar felőli fal statikailag mennyire gyengült meg – talán egészségesebb, hogyha azt visszabontják, és majd újraépítik. Az világos, hogy az épület nem szenvedett olyan sérülést, hogy azt teljesen le kellene bontani. Ugyanakkor nem kellene várni hetekig szakértői véleményekre, hanem egy átirattal el lehetne végezni ezeket a munkálatokat. Úgy látom, hogy az épületet fel lehetne újítani, nem ítélném bontásra – ez az én szakmai véleményem.

És ami szomorú, biztos vagyok benne, hogy nem távirányítással dolgoztak ott az emberek, hanem időnként legalább ott volt az ügyvezető is. De rajta kívül vannak más felelősök is, például kivitelezésért felelős műszaki vezető (responsabil technic), és nem utolsó sorban az építőtelep vezetője (diriginte de șantier), aki az első kapavágáskor le kellett volna állítsa a munkát. Az a szomorú az egészben, hogy több szakember közrejátszhatott abban, hogy így alakultak a dolgok.