– mondta emlékező beszédében. Most a kövek kiáltanak, ők szólnak az egyedi örökségről, s bár a bözödújfalusiak számbelileg megfogyatkoztak, itt állnak helyettük az utódok, a gyermekek, az unokák, dédunokák, akik évről évre eljönnek, hogy a kövekkel együtt kiáltsanak – tette hozzá.

Bözödújfalu halhatatlanságát emelte ki Körösi Viktor Dávid, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja is. „A megmaradás egyes egyedül rajtunk múlik. Senki nem mondhatja meg nekünk, hogy otthon milyen nyelvet használjunk, gyermekeinknek, unokáinknak milyen kultúrát adunk át és azt sem, hogy milyen népmesét mesélünk bölcsőt ringatva.

– hangoztatta a konzul.

Sükösd Árpád egykori bözödújfalui lakos egy tervről számolt be, amelynek megvalósításához, kivitelezéséhez az adakozó kedvű embereket szólította meg.

E kezdeményezés kivitelezésére most van megfelelő alkalom, hisz a leengedett tó vízszintje kedvező az építkezési munkálatokhoz. Ő maga 10 ezer eurót ajánlott fel erre a célra.

Dub László, a marosvásárhelyi zsidó hitközség jelen lévő elnöke lapunknak elmondta – igen fontos lenne tudatosítani az emberekben, mit is jelentett a székely szombatosság, mit jelent a domboldalban még álló zsidó temető, miért kellene Bözödújfalu emlékével együtt ezt is megmenteni az utókornak.

– mesélte. Gazdálkodtak, aztán 1989-ben el kellett menniük. Nem is lehet elmondani, milyen borzasztó érzés volt darabjaira szedni azt, amit addigi életükben felépítettek. Csókfalvára kerültek jövevényekként, nehezen szokták meg, jó időnek kellett eltelnie, amíg a csókfalviak elfogadták őket.

A helyi legendárium szerint amikor 1994-ben végleg ellepte a víz Bözödújfalut, a tavasszal érkező fecskék a fészküket keresve hetekig köröztek a víz fölött. Valahogy így köröztek szombaton az egykori faluban a hajdani bözödújfalviak, unokáik, dédunokáik. A kiszáradt tófenék mostanra kizöldült. Az utcák nyomvonalán nincs növényzet. Tán a természet is megilletődött a pusztítás láttán, s így gondoskodik az utcák furcsa megmaradásáról, hogy legyen irányjelző a visszatérő lelkeknek. Imitt-amott lapos kövek bukkannak elő az arasznyi porból, a zöld gyomok közül felsejlik egy-egy sehova nem vezető lépcső, porladó kerítés betonfala szab irányt előre, néhol kupacnyi épületkő sejtet egykori házat. Mondják, veszélyes bemenni a zöld részbe, soha be nem tömődött kutak, pincék ásítanak az ég felé.

Ő, a most hetven éves unoka nagyon sokat volt itt gyermekként, ismerte az egész falut. S magyarázza is, mi hol volt, úgy mutogat a semmiben, hogy szinte látjuk a házakat, a templomokat, térré szélesedő kis falusi utcácskákat. A végszó pedig: hívtam az unokákat – jó Fülöp Péter ükjeit –, hogy jöjjenek el ők is, de nem akartak, sürgős fürödnivalójuk volt valamelyik pesti uszodában. A négy Harley-Davidson-os megértő empátiával bólogat, aztán tovább ballagunk az arasznyi porban, vissza az unitárius templom romjai felé, miközben fejünket égeti a forró nap. Harminchat fok lenne az árnyékban, ha lenne árnyék. Így van negyvenkettő is.