Természetközeli gyerekkor

Boros János 1949-ben született Szombatfalván, a természet iránti érdeklődése, szeretete még gyermekkorában alakult ki, és ezt igyekezett átadni két gyerekének is. „A szüleim, főleg édesanyám imádta a természetet, ezt tőle örököltem. Szombatfalván nőttem fel, nagyon szép, természetközeli gyerekkorom volt. Édesanyámnak volt két bátyja, akikkel együtt – családostól – az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején sokat jártuk a Kerekerdőt, állandóan kirándultunk.

Az elemi osztályok elvégzése után két remek tanára is volt, akik a természet szeretetében még jobban megerősítették. Az egyik a kémiaszakos tanára, Cseke Mózes, aki vitte magával vadászni, a másik Juhász Endre földrajzszakos tanár, aki úgy „belevitte” a földrajz szeretetébe, hogy egyszer csak azon kapta magát, hogy ez a mindene.

A gimnáziumban Czáka Lajos volt az osztályfőnöke, és egyben földrajztanára. „Kemény, szigorú ember volt, de én imádtam, mert olyan órákat tartott, hogy le a kalappal. A földrajz mellett a történelem és a botanika is kedvencem lett.”

A bőre alá került a természetjárás

Aztán az élet úgy hozta, hogy más szakterületen kezdett dolgozni. A gimnázium elvégzése után bevonult katonának, majd amikor leszerelt, az édesapja megbetegedett, és anyagi okokból nem tudott továbbtanulni. „De nem hagytam annyiba még most sem a földrajzot, a történelmet és a botanikát, mintha ebből élnék, ez tartja a lelket bennem. A katonaság után is, mindig mikor időm volt, hol itt, hol ott túráztam. Akkor nem lehetett különleges túrafelszerelést kapni, de igyekeztem mindig megfelelő öltözéket szerezni, például zöld munkavédelmi ruhát vettem. A bőröm alá került a természetjárás.”

Meséli, hogy az apósával is rengeteget túrázott. Minden hétvégén hívta a vonalas telefonon, hogy indulnak. „Olyan is volt, hogy hajnali háromkor már kint voltunk a Kerekerdőn, csináltunk egy régi, rossz ernyőből hangfogót, beleültettük a mikrofont, vittük a táskarádiót is és hangszalagra vettük a madarak énekét. Az öreggel rengeteget túráztunk, annyit kirándultunk ketten, hogy sokat. Aztán, amikor eszébe jutott egy nóta, mert nagyon nótáskedvű volt, akkor

„Mondtam nekik, hogy nem tudok külön mindenkinek fokost adni, de ezt fogadják el tőlem. Később elmondták, hogy van egy kis szobájuk, azokat a tárgyakat őrzik ott, amelyeket innen-onnan kaptak, és a falon van a fokos is. Aztán átmentünk Hargitafürdőre, amikor ereszkedtünk le, akkor gyújtották meg a lámpákat.

Másnap reggel felmentünk a Kossuth-sziklára. Amikor jöttünk le, láttam Oszi hátizsákján egy gyönyörűszép, gyöngyből készített koronás címert. Azt mondta: »János bátyám, te nekünk adtad a fokost, én ezt ugyan az anyósomtól kaptam, de neked adom.« Onnan leereszkedtünk a Hármaskeresztig, jöttünk haza, Udvarhelyre. Itt még megmutattam nekik ezt-azt, majd elváltunk. Azóta már ötször voltam velük. És ha még lehetőség van, amíg még a lovak bírják, megyek” – mutat a két lábára. Kiderül, 2015-ben

Az erdő-mező felüdülést ad

Amikor kirándulni megy, nem reggelizik otthon, mert az erdőn, mezőn jobban esik falatozni. A zsiványpecsenyét otthon elkészíti, és kint süti meg, de mindig annyit kell készítsen, hogy jusson a család többi tagjának is, mert nagyon szeretik. Egy nyugdíjas társasággal a patakfalvi legelőn készítettek egy asztalt, tetőt is csináltak fölé, gyakran kijárnak oda, esznek-isznak, estére otthon is vannak.

„Nagyon fontosak számomra a fák. Van, hogy olyan elfoglaltságaim vannak, hogy nem tudok kimenni, és amikor kijutok, az első nagy bükkfát átölelem, s mondom nekik, hogy bocsássatok meg, rég nem voltam, de jövök. Bármilyen időszakban, akár télen is, ha nem megyek erdőbe, nem csináltam semmit. Nekem