Petőfi Marosvásárhelyen

Annak ellenére, hogy alig virradt fel a 2011. év, akadt másfélszáznyi marosvásárhelyi, akik – ünnep ide, szabadnap oda – nem találták fáradságosnak kimenni a Petőfi-szoborhoz. Igaz, az ünneplők túlnyomó többségét most is idősek és középkorúak képezték, ám örvendetes módon évről évre egyre több fiatal is eljön erre a néhány perces megemlékezésre. S mint mindig, most is ott voltak a történelmi egyházakat képviselő esperesek is.

Petőfi emberi és költői nagyságáról Henter György vártemplomi lelkipásztor beszélt, majd koszorúkat helyeztek el a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület, a Történelmi Vitézi Rend Marosszéki Törzse, valamint EMKE Maros megyei szervezete részéről. Ezután az egybegyűltek együtt énekelték a vártemplomi Psalmus kórussal a megzenésített Petőfi-dalokat.

94 évesen

És ott volt a megemlékezők között a 94 éves Papp Zoltán Mihály, a vitézi rend tagja, aki az 1939–44-es világháborúban első osztályú kardos-koszorús tűzkereszt kitüntetést érdemelt ki. Ő az egyike azoknak a vitézi rendtagoknak, akik valóban kiérdemelték a megtisztelő vitéz címet. Zoltán bácsival együtt voltak rendtagok Becze Tibor Ferenc, Mátyás Zoltán és Gaál Márton.

Papp Zoltán Mihály gyerekként megérhette, hogy a városban a Kossuth-, Bem-szobrok és az 1912-ben állított Petőfi-emlékmű még állt. Aztán ezeket 1919 márciusában ledöntötték. Zoltán bácsi akkor alig kétéves volt.

A szabadság áldozati báránya

A szombati megemlékezésen a résztvevők közül többen felfigyeltek arra, hogy a szobor karjában a frissen hullott hó bárány alakot formázott. Mintha a költő ölében hordozta volna a magyar- és világszabadság áldozatát, akkor, itt Marosvásárhelyen, ahonnan utolsó útjára, a fehéregyházi síkra indult.

Petőfi először 162 évvel ezelőtt, 1849. január 21-én járt Marosvásárhelyen, Szebenbe vezető útját rövid pihenővel megszakítva. Utána, ugyanebben az évben még háromszor volt jelen a városban. Március 7-én, gróf Teleki Sándor barátjával Kolozsvár felé menet álltak meg Marosvásárhelyen, s mert bizonyára mindkettejüknek kedves volt a város, pár napig itt pihentek. Életrajzírói szerint valószínű, hogy itt írta Bizony mondom, hogy győz most a magyar című versét. Harmadszor Tordáról jövet, július 22-én időzik Marosvásárhelyen, akkor írja utolsó előtti levelét feleségének, majd alig egy hét elteltével ismét Marosvásárhelyen találjuk.

Még két nap

Július 29-ét írt a naptár, két nap volt a fehéregyházi csatáig. Ekkor küldi utolsó levelét Júliához. Ha a történelem és a kegyetlen sors nem szól közbe, talán még polgártársunkat is tisztelhettük volna benne. Ebben a levélben ugyanis azt írja, hogy Erdélyben szeretne letelepedni, ideiglenesen Marosvásárhelyre akarja hozni családját. „Szintén ma az útban mondta – Bem tábornok, szerk. megj. –, hogy neked itt Marosvásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de amíg erősebb lábra nem állunk, a szomszédban levő oroszok irányába, addig ezt tenni nem merem. (...) De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meglehetsz felőle győződve.”

Életrajzírói szerint posztó őrnagyi egyenruhát rendelt Marosvásárhelyen, amit már soha nem tudott viselni. Élete utolsó előtti – itt töltött – napjáról, éjszakájáról többféle visszaemlékezés, nyilatkozat, legenda ismert. Tény az, hogy együtt laktak Egressy Gáborral a Piactéren Görög Károly kereskedő és felesége, Ziegler Vilma házában. Nem messze volt tőlük Bem szállása, a Teleki-házban, ott is többször látták őket. 1849. július 30-án hajnali sorakozó után, a Bem szállása előtti térről indult útnak Székelykeresztúr, illetve Fehéregyháza felé. Ezután már csak július 31. következett, s az Ispánkút.