Paráznaság, bujaság, házasságtörés a régi székelyeknél

Ezt egyébként maga a nagyajtai előnevű, de csíkrákosi születésű (1719) bölcselettudor is elismeri közvetve, hiszen a tizenkét évvel a halála után, 1800-ban kiadott, A magyar és székely asszonyok törvénye című gyűjteményében részletesen tárgyalja ezt a kérdéskört. Tehát az ő korában, no meg annak előtte is elő-előfordult oly dolgokra való vetemedés,

(némileg aktualizált helyesírással idézzük, nehogy félreértse valaki). Még akkor is, ha „kivált fehérnépeinknek régi szép öltözetében rést sem lehetett találni, melyen a feslettségnek csak tekintetei is beférkőzhettek volna tisztátalan gondolatokban való mulatozásokra.” Márpedig ilyen rések időnként keletkeztek, másképp nem kellett volna szabályozni a vele járó büntetéseket.

Ez utóbbiak tükrében Csereit manapság minden bizonnyal hímsovinisztaként bélyegeznék meg, hiszen

Ezt szépen meg is magyarázza, mondván, „nagyobb és több rosszak szoktak az országban történni az asszonyoknak e színű gonoszságai miatt, s gyalázatosabb is az ő feslettségüknek emlékezete, mint a férfiakénak. De e mellett kára is a férfinak és megbántódása sokkal keservesebb az olyan idegen közösülésből, mint az asszonynak:

• mert a férfi, ha botlik is, azzal felesége magván idegen gyümölcsöt nem készít;

• az asszony pedig férjének igaz magvát más idegennel egybezavarja, s ha foganni talál, kétségessé teszi, melyiktől esett az, férjétől-e vagy attól, kivel ő magát gonoszul megismertette.”

Ez a logikai okfejtés aztán napjaink azon székely viccében is visszaköszön, miszerint

Régi törvényeink aprólékos ismerője már-már nosztalgiázva idézi fel azokat az időket, amikor „élőfák közé vitték a házasságtörő asszonyt, s azoknak tetejét meghajtván odakötözték oly módon, hogy mikor felbocsátották, ott helyben a maguk állásába visszasiető fáknak sebessége miatt négy darabbá kellett szakadnia.” Vagy ha nem találtak alkalmas fákat a „felcsapatásra”, akkor „lovak farkára is kötözték, s úgy szaggattatták néggyé.” Nem ő említi, de

Ez is azt igazolja, hogy a paráznaság, a házasságtörés vélhetően egyidős magával a házasság intézményével, vagyis – amiként a mondás tatja – a kurválkodás a civilizált emberrel, és hiába léptek fel ellene a legnagyobb szigorral, ez nem alakult másként Erdélyben, Székelyföldön sem.

Cégéres vétkek

Már Bethlen Gábor fejedelmünk idején az 1619-es fehérvári országgyűlés

Az 1640. évi országgyűlésen ezt ugyan megpróbálták annyival enyhíteni, hogy „ha nőtlenek egymást elveszik, meg ne pellengéreztessenek”, ám I. Rákóczi György a református egyház hatáskörébe utalta annak eldöntését, „kinek kedvez, és kinek nem.” Az 1658-ban kiadott, Approbatae Constitutiones néven közismert erdélyi törvénygyűjteménybe végül ez a változat került be:

A közösség színe előtti vezeklés eme formájának kötelező jellegét II. József eltörölte ugyan, de – amint a jogi néprajzban jártas Tárkány Szűcs Ernő írja a Magyar néprajzi lexikonban – még a múlt század derekán is alkalmazták Erdély némely vidékein. Sőt, nem nyilvánosan ugyan, és némileg egyszerűbb formában, pénzbüntetéssel összekapcsolva, ma is szokásban van!

Aki ennek nem vetette alá magát, azt mind az egyházból, mind a közösségből kiközösítették. Barabás László néprajzi gyűjtőnek még gyermekkorában mesélte egy idős presbiter, hogy „élt Siklódon egy Eszter nevű híres parázna nőszemély. Ki volt az egyházból teljesen közösítve. Előbb eltiltották az úrasztalától, majd eltiltották a templomba járástól. Azután ítéletet hoztak, ha így viselkedik, haját levágva kikergetik, kiűzik a faluból.” Itt jegyezzük meg, hogy

Boszorkányok praktikái

A régi falutörvényeket, periratokat böngészve szembeötlik, a paráznaság vétke nem egyforma súllyal esett latba, ha nők, illetve férfiak követték el, pedig a „nincsen kurva lator nélkül” aforizma bizonyára nem új keletű. Ezzel magyarázható eme bűncselekmény fogalmának a boszorkánysággal való keveredése is, ugyanis a teremtés koronájáról nem lehetett olyasmit feltételezni, hogy magától csak úgy kalandba bocsátkoznék, ha nem valamiféle bájitallal, titkos trükkel veszik rá arra, akarata ellenére. Aztán könnyebb volt valakit máglyára küldeni, mint a másik fél esendőségét firtatni, mint történt az – vélhetően utoljára – 1753-ban Marosvásárhelyen.

A csíkszentimrei Szakács Katáról is azt állították 1702-ben, hogy „boszorkányol és paráználkodik”, Sepsibodokon egy máshonnan odaköltözött jobbágyasszony bolondította meg férfiakat valamiféle bájitallal, legalábbis az ellene felhozott vádak szerint – derül ki az Imreh István által összegyűjtött székely falutörvényekből. Az ugyancsak háromszéki, egyébként

Négy helyszínen (Kovászna, Karatna, Peselnek, Altorja) 316 tanút hallgattak ki, akiknek 34 kérdést tettek fel a báró Apor Péter, a Metamorphosis Transsylvaniae szerzője által családi érdekből indított eljárás során. A kor normái szerint

Persze előfordult olyan is, amikor az asszony tényleg rászolgált volna, no nem a tűzhalálra, de egy keményebb feddésre mindenképp. Például, ha aközben osztotta meg más férfival az ágyát, és – horribile dictu! – szült gyereket, miközben az ura hosszú hónapok óta éppen háborúzott valahol, vagy rabságban sínylődött. És ilyesmire bőven kínáltak alkalmat Erdély vérzivataros évszázadai, különösen a 17. század második felében vagy a határőrség intézményének erőszakos bevezetése után. A később Sepsiszentgyörgybe olvadt Szemerján például

1790-ben Csíkszeredában vajon miért kellett elrendelni, hogy az ezred kivonulása után „a tiszt uraktól hátra maradott szolgálók, gazdasszonyok, azoknak nem igaz házasságból esett bitangjokot a tiszti quartélyházból” tiltsák ki?!

Az 1916-tól a magyar királyi 4. honvéd tábori ágyús ezred katonájaként a román fronton szolgáló Vágovits Gyula (1895–1986) harctéri naplójában idézte fel a szifilisz terjedése kapcsán: az egyik székelyföldi települést „kora reggel katonaság vette körül, és mindenkinek a helyszínen rögtönzött orvosi vizsgálatnak kellett magát alávetni 14 évtől felfelé, nemre való tekintet nélkül.

Az egyik falu bevonult jegyzőjének fiatal felesége is odakerült…” Milyen kár, hogy a község nevét nem árulta el!

Amikor a családfő a futtató

Mielőtt Cserei Farkas hibájába esnék, gyorsan teszem hozzá: azért a férfiakból sem kellett kettő!

Mint például Falábú János, aki a kocsmáját dobta fel az ilyen légyottok lebonyolítására, és Kata nevű lánya felett Somosdi Mihály úgy összeverekedett Csiszár Istvánnal, hogy 1633-ban per lett belőle Marosvásárhelyen – így szerzett róla tudomást György Árpád Botond egyetemi tanársegéd (lásd a Korunk 2022. júliusi számában megjelent dolgozatában).

A házasságban lévők esetében általában mindkét fél szigorú büntetést szenvedett, a „megtévedt presbiter” pedig, merthogy ilyen is akadt, annak kétszeresét. Madar Ilona írja a Sóvidék vallásosságát feldolgozó munkájában: „A nős paráznák egy hétig feljártak a templom ajtajába, de csak vasárnap álltak az Úrasztala elé.

Piroska József Küsmöd évszázadai című monográfiájában olvastuk, hogy a falunak Kalodaszeg nevű utcája is van.