Miért nem harcoltak székelyek Mohácsnál?

Régebb még az az álláspont látszott felülkerekedni, főként a Nemeskürty István-vonal részéről, miszerint a Hunyadiak után bekövetkező folyamatos országromlás, a társadalmi tagozódás további mélyülése, a királyi hatalom meggyengülése, a fiatal II. Lajos tapasztalatlansága, erőtlensége, a főúri rend kapzsisága, pártoskodása, totojázása vezetett a vereségünkhöz.

Újabban B. Szabó János, Pap Norbert, C. Tóth Norbert, Varga Szabolcs és más történészek inkább amellett érvelnek, hogy akkorra a Török Birodalom, hódításai révén mind a népesség számát, mind erőforrásait tekintve olyan előnyre tett szert az addig többé-kevésbé sikerrel útjában álló Magyar Királysággal szemben, hogy

Az ellenség vesztesége olyan 6–7 ezerre saccolható az egész hadjáratra vonatkoztatva; a szultáni hadinapló 50–60 (!), egy latin Bibliába bejegyzett oszmán-török veszteséglista pedig 300 főről beszél Mohácsnál, ami azért nehezen hihető.

A kutatók azon is vitáznak, hogy II. Lajos el tudta volna-e kerülni a csatát, ha mondjuk időben, némi adó fejében békét köt, és hagyja a szultán hadseregét szabadon átvonulni Bécs irányába. Vagy módjában állt-e az ütközetet későbbre halasztani, más helyszínen megvívni, hogy a segítségére igyekvő (?) csapatok oda érhessenek. Mert például Botlik Richárd szerint

Merthogy az erdélyi vajda Mohács felé tartó csapatai sorában eleinket is ott találjuk könnyűlovasság formájában. A számukat illetően azonban csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk, annál is inkább, mert maga a vajdai sereg összlétszámának meghatározásában is 5000 és 15 ezer közötti skálán mozognak a latolgatások.

A székelyek hadereje

Ebből mennyit tehetett ki a székelyek aránya? Mátyás király és II. Ulászló szabályozásai pontosan előírták, hány százalékuk köteles fegyverbe szállni vagy maga helyett zsoldost kiállítani attól függően, hogy éppen kelet, dél, nyugat vagy észak felé vonulnak, és a személyesen a király vagy a helyettese vezeti-e hadjáratot.

Ezt természetesen felülírta az a helyzet, amikor külső támadás érte az országot, mert

Ennyin azért biztosan nem ragadtak kopját Szapolyai János hívó szavára. Már csak azért sem, mert II. Lajos király iránt semmiféle szimpátiát nem tápláltak, miután apja, II. Ulászló magyar és cseh király az ő születésekor vetett ki rájuk ököradót, amit véres erőszakkal be is hajtott. (Az ellenük küldött és az első csatában még megfutamított sereget az a Tomori Pál vezette, akire a sors aztán a magyar haderő főparancsnoki tisztét sózta rá Mohácsnál.)

De a székét 1510-ben elfoglaló vajdát is megfojtották volna egy kanál vízben: a székelységgel szemben zsarnokként, erőszakosan lépett fel, lázadásaikat, például 1519-ben kegyetlenül leverte, megtorolta, vagyonukat elkobozta, területükből önkényesen kiragadott, adományozott, rovásukra folyamatosan – legalábbis 1526-ig – a szászokat részesítette előnybe. Sérelmeikkel 1524-ben is követséget terveztek meneszteni a királyhoz, többek között azért, mert egyik nemes társukat Szapolyai jóváhagyásával akasztották fel ártatlanul.

Hányan indulhattak a török ellen?

A teljes haderőt amúgy sem mozgósíthatta, mert az hatalmas költséggel járt volna. A székelyek ugyan maguk gondoskodtak a fegyverzetükről – a főemberek (primores) lovon, páncélban, sisakban, karddal, kopjával, pajzzsal szálltak táborba, a lófők (primipili) páncél nélkül, de sisakban, kopjával és csákánnyal vagy buzogánnyal, esetleg még íjjal, pajzzsal felszerelve, és legalább két lóval –, de csak 15 napig voltak kötelesek a saját élelmezésüket megoldani.

És utána? Gondoljunk bele, csak takarmányból hány mázsa jön ki 4000 lóval és lovanként napi 3 kiló zabbal számolva! Húszezer embernek ugyanannyi liter borra és legalább 200 mázsa kenyérre volt szüksége naponta, hogy kellő lelkiállapotban induljon harcba, és akkor még nem beszéltünk az egyéb kiadásokról.

Szapolyai 1522-ben két, sikeresnek mondható törökellenes hadjáratot is vezetett Havasalföldre, Radu vajda megsegítésére. C. Tóth Norbert számításai szerint a második alkalommal, októberben hozzávetőleg 6200–4200 lovast és 2000 gyalogost vitt magával, ebből a székely lovasok száma 2000 főt tett ki. Joggal feltételezhető, hogy részükről négy évvel később is nagyjából ekkora egység állt a rendelkezésére.

A források alapján nem egyértelmű, hogy a vélhetően 5–7 ezer fős erdélyi had augusztus 15-e és 24-e között pontosan mikor indult el nyugat felé, de semmiképp nem kapkodták el. Egyesek szerint a király ellentmondásos utasításai (hol azt kérte a vajdától, Erdély védelmére összpontosítson, hol azt, hogy Havasalföldön keresztül támadja hátba az ellenséget) vezettek a késlekedéshez, mások szerint

Érvek és ellenérvek

A jó szándékát bizonygatók általában azt szokták felhozni védelmére, hogy

• nem tudhatta előre sem a csata helyszínét, sem az időpontját, ezért nehéz lett volna úgy terveznie, hogy éppen augusztus 29-re ne érjen Mohácshoz;

• II. Lajos elestében sem lehetett biztos, anélkül pedig fel sem merülhetett az ő trónra lépése;

• azokban az időkben becsületbeli ügynek számított egy ilyen csatában való részvétel – ha kortársai számára kiderült volna szándékos időhúzása, soha nem választják meg királynak;

• a testvére, Szapolyai György is ott volt a csatatéren (holteste azóta sem került elő), nem akarhatta őt cserben hagyni;

• annyira igyekezett Mohácsra eljutni, hogy egy adott ponton állítólag a seregét hátra hagyva „könnyű szekérre” ült, hogy legalább ő odaérjen;

• kérte a királyt, hogy az erdélyi hadak beérkezése előtt semmilyen körülmények között ne vállalják a csatát.

És most lássunk néhányat az ellenérvek közül:

• a királytól már idejében, július 18-án egyértelmű parancsot kapott, hogy elvetve minden korábbi tervet, meghagyást, seregével igyekezzen a táborába;

• ehhez képest öt nappal a csata előtt még Kolozsváron tartózkodott;

• a törökök már korábban kiszivárogtatták, hogy Szapolyai tulajdonképpen összejátszik velük a trón megszerzése érdekében;

• a csata, de főleg a kettős királyválasztás után is olyan hírek keltek szárnyra, miszerint szándékosan maradt távol – igaz, ezt főleg a Habsburg-pártiak terjesztették róla;

• nem a legrövidebb úton, a Maros völgyében igyekezett a hadszíntérre jutni, hanem – legalábbis serege egy része – Várad felé menetelt (persze, az is lehet, hogy Buda környékével számolt a döntő ütközet helyszíneként);

• családon belüli egyezség tárgyát képezte, hogy testvérével soha nem vesz részt egyazon csatába, éppen azért, hogy bár egyikük hatalomra juttathassa a Szapolyai-dinasztiát.

Mi történt a csata után?

Ami biztosra vehető:

• augusztus 29-éig az erdélyi bandérium csak Szeged térségéig jutott el (régebbi hadtörténeti írások szerint már 27-én megérkezett), és a tragédia hírére később a Tisza bal partján észak felé kezdett mozogni.

• Szeptember 23-án Mezőtúron, a hónap végén pedig már Fegyvernek térségében tartózkodott, miközben a törökök 12-én kardcsapás nélkül bevették Budát (két héttel később kezdték meg kivonulásukat az országból).

• Az erdélyi vajda október 6-án indult seregével Tokaj irányába, de ekkor – időközben megbizonyosodva a király haláláról – egyértelműen csak a trón megszerzése lebegett a szeme előtt. Mentségére szolgáljon, hogy vetélytársa, I. Habsburg Ferdinánd (1503–1564) is ezen munkálkodott, ám elsőként Szapolyai érte el célját:

• a november 10-i székesfehérvári gyűlésre, ahol a rendek egybehangzó akarattal választották királyukká, az ozsdolai Kun Kocsárd és székelyei egyengették az útját, menet közben elfoglalva Budát és Esztergomot is.

„Ez a hős és igaz hazafi királyának jó- és balsorsában mindig híve maradt” – jegyezte meg a székelyek főkapitányáról Szádeczky-Kardoss Lajos A székely nemzet története és alkotmánya című munkájában.

És valóban, Kun Kocsárd később is feltűnik Szapolyai hadakozásaiban, így a Tokaj, majd a Szina melletti vesztes, valamint az 1528 szeptemberében Sárospataknál megvívott győztes csatában, sőt – Báthory István és Czibak Imre mellett – ő várta sereggel a lengyelországi száműzetéséből visszatérő királyt, és kísérte Lippára. De hogy addigra az eredetileg Mohács felé tartó székely lovasok közül hányan maradtak mellette, azt a jövő kutatásának feladata kideríteni.