Szolgálni az embereket mindhalálig

– Sokszor megkondították már a népzene „vészharangját” mondván, hogy a világ új zenei mozgalmai felváltják majd a helyét. Önök meg pont, hogy meghozzák az emberek kedvét a műfajhoz. Ugye nem is olyan nehéz beférkőzni az emberek szívébe ezekkel a dalokkal?

– Ez tényleg így van. Sokan meghúzták már a vészharangját, de én járva az országot, a Kárpát-medencét, de úgy egyébként is az egész világon azt tapasztalom, hogy mindig van egy reneszánsza. Az emberek mindig nyitottak lesznek az élő muzsika felé. Ha valaki egy koncerten, hangszerrel a kezében az emberek felé fordul, és tényleg szívét-lelkét odateszi, az megérinti az embereket. Sok esetben nem tudják, hogy mi az oka ennek, de később ráeszmélnek, hogy van egy olyan tisztaság a népzenénkben, amely nem kell felesleges marketingfogásokat tartalmazzon. Egyszerűen, a legtisztább formájában kell eljusson az emberekhez. Azt kell mondanom, hogy a Kárpát-medencében nem tudunk úgy végigmenni, hogy olyan 30-40 kilométeres távolságokban ne lenne egy néptáncegyüttes vagy ne lenne egy zenekar, amelyek foglalkoznak ezzel a műfajjal. Jó érzés látni, hogy nem vészharangot kell húzni, hanem jövőképet kell mutatni, és van értelme ennek.

– Milyen jó érzés, amikor nemcsak egy táncházban halljuk ezeket a dallamokat, hanem egy nyári fesztiválon is. Ilyenkor miben rejlik ennek a zenének az ereje?

– Az az igazság, hogyha a koncert át tud billenni igazi tánczenévé, akkor az embereket megérinti, és elkezdenek rá mozogni. Függetlenül attól, hogy az ember ismeri annak a tájegységnek a táncát vagy nem ismeri. Nem lehet érdektelenül állni egy ilyen koncerten, mindenkit megmozgat. Nekem egy nagyon kellemes tapasztalat, hogyha szabadtéri nyári színpadon muzsikálunk, az emberek gombamód szaporodva elkezdenek egyszer csak táncolni. Életre kel a közönség, és ezt hihetetlen jó látni. A koncerteken be is szoktam mondani, hogy ez a műfaj nem koncertzene, hanem ez tánczene. Úgyhogy kinek amikor jólesik, álljon fel bátran és táncoljon, mert ennek a muzsikának ez az életformája.

– Sokan és sokféleképpen játsszák a népzenét. De Szalonna zenekara mindenhol táncra perdíti a közönséget.

– Én azt tudom a tanáraimtól, hogy az embereket egy életen át szolgálni kell, és amit tudunk, ahogyan tudjuk, azt a lehető legjobb módon játszani kell. Szívünket, lelkünket beletesszük az adott koncertbe. Nincs olyan, hogy féloldalas muzsikálás. Nagyon utálom azt a szót, amikor valaki azt mondja, hogy elmegyünk „haknizni”. Mi nem „haknizunk” a zenekarral, minden egyes alkalommal úgy állunk fel a színpadra, mintha az az utolsó muzsikálásunk lenne, amire mindig emlékezni fognak az emberek. Én azt tartom, hogy nagyon sok zenész van, de nem mindenki muzsikus. Aki muzsikus és ezt a szakmát választotta, az igenis haljon meg minden alkalommal azon a helyen, ahol muzsikál, és okozzon az embereknek katartikus élményt.

– Milyen szépségeket fedezett fel ezekben a dallamokban, szövegekben?

– A népzene és a népi irodalom több száz éven keresztül kristályosodott az emberek ajkán, és nem tartalmaz felesleges dolgokat. Ez olyan, mint amikor leülsz egy parasztemberrel beszélgetni, és tudod, hogy nem fog felesleges dolgokról beszélgetni. A magyar népzene is olyan, hogy tiszta dolgokat tartalmaz, és nem kell kitalálni. Sokszor olyan gyönyörűséggel szólaltatják meg a fájdalmat, az érzelmeket, hogy egy-egy szövegrész mellett nem lehet elmenni. Olyan mélysége van ennek a muzsikának, amihez nem kell felesleges kitalálmány, mert a maga egyszerűségében van hatással az emberekre.

– És a zenésznek mit ad ez a dallamvilág? Szalonna hogyan éli meg az egyes koncerteket?

– Ez mindig újdonság. Én olyan vagyok, hogyha valami történt az életemben, akkor hazamegyek és leülök muzsikálni. Elég egy darab hegedű, és megnyugszik az ember lelkivilága. Érdekes, hogy egy-egy koncert után megkönnyebbülök. Mintha valamit nagyon el akartam volna mondani valakinek, és így tudtam kimondani magamból. Nekem ez a muzsika a mindennapjaim része. Én közgazdász végzettségű is vagyok, de sosem vágynék vissza abba a világba, mert az én életemben a mentsvár, az a muzsika.

– A bankban biztosan nem örülnének annyira, ha elhúzná a nótájukat Szalonna. Pál Istvánt egyébként mire kötelezi a Szalonna beceneve?

– Azt hiszem, hogy úgy tudom én ezt a nevet büszkén viselni, hogy azokat a dolgokat, amiket én Kárpátalján a Pál családban megtanultam, és amiket otthon láttam, tovább tudom adni a gyermekeimnek, tanítványaimnak, és megpróbálok egyszerű, természetes muzsikus maradni. Ezeket betartva a Szalonna név ugyanazt fogja jelenteni most is és akkor is, amikor egyszer majd már nem éldegélek.

Szalonna és Bandája a Vásárhelyi Forgatag augusztus 26-án, szerdán 18 órától kezdődő megnyitó ünnepségén áll színpadra a Kultúrpalotában.