Százak kísérték Csíki Sándor koporsóját

Csíki Sándor 56 évvel ezelőtt született a nyárádmenti Backamadarason, tanulmányai végeztével Moldvában kezdte testnevelő tanári pályáját, majd a Hargita megyei Kissolymoson és a Szatmár megyei Teremiben dolgozott, amíg sikerült hazatérnie a Nyárádmentére, Csíkfalvára, hogy végül Nyárádszeredában találja meg helyét. Szüleiért rajongó gyerek és jó testvér volt, feleségéhez hűséges, szerető férj, gyermekeit kincsként, büszkén szerető édesapa, székely autonómiamozgalmunk nagy harcosa, csendes, halkszavú, de nyakas és derekas székely – így jellemezte az elhunytat Székely Endre református lelkész.

Értelmiségiként, íróként, felelős funkciókkal tele, a magyarság mai nagyjai által elismert emberként úgy élt közöttünk, mintha egyike lenne írásai egyszerű szereplőinek. Csendes volt és túl szerény, annyira, hogy Nyárádszereda talán fel sem fogta még, milyen értékes hazafiát veszítette el Csíki Sándor személyében. „Mi, a barátaid, harcostársaid megköszönjük Istennek, hogy életednek részesei lehettünk, büszkék vagyunk arra, hogy barátaidnak tudhattuk magunkat” – mondta koporsója mellett a helyi Bíró Mária, akivel együtt politizáltak, röplabdáztak, vagy éppen az egykori Bekecsalja című helyi lapot írták tíz éven át.

A nyárádszeredai fiatalok egy csoportja nevében Bíró József Attila mondott köszönetet, amiért elvetette bennük a tenni akarás csíráját, rájuk ragasztotta a céltudatosság optimizmusát, megfertőzte őket a nemzetért tenni akarás „vírusával”. Nem ismert megalkuvást, ahogy nem várt el köszönetet sem. Pedig lett volna miért. Bocskai tér, Csaba királyfi, főtéri templomépítés megállítása, szeredai aranycsapat, könyvek, publicisztika, reformtömörülés, MPP, SZNT, nagycsaládos egyesületek, székely zászló. Nyárádszeredai címszavak, amelyeket mind az ő neve fémjelzett. Amelyekbe úgy fektetett bele nem kevés energiát, hogy közben férjként, gyermekként, testvérként, négygyermekes családapaként, barátként, tanárként is helyt állt.

Csíki Sándor nemcsak a cselekvésre kimért idő értékét ismerte fel, de különbséget tudott tenni a félelem és a féltő felelősség között. Bátor székely volt. Nem félt, de féltette népét, városát, családját, gyermekeit. Rendíthetetlen bátorság és féltő felelősségtudat szétválaszthatatlan együttese a Csíki Sándor hagyatéka. Halálával pótolhatatlan veszteség érte az SZNT-t. Barátai, harcostársai dolga, hogy az általa gyújtott lármafák továbbra is világítsanak a székely ormokon. Világítsák be Nyárádmentét és egész Marosszéket, Székelyföldet, s szelíd biztató szavai, írásai ösztönzői legyenek továbbra is az autonómiaküzdelmeknek – méltatta Csíkit harcostársa és barátja, Izsák Balázs, az SZNT elnöke.

Az elhunytat hosszú sorban kanyargó tömeg kísérte sírhelyéhez, ahol a helyi fiatalok székely zászlóval takarták le koporsóját. Sírjánál felszólaltak barátai és Bíró Zsolt, az MPP Maros megyei elnöke, míg Szén Sándor volt nyárádszeredai unitárius lelkész azért mondott köszönetet, amiért Csíki Sándor és társai lehetővé tették, hogy ma a település főterén és díszeként unitárius templom kapjon helyet. Ugyanitt tolmácsolták Szabó Endre, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége, a Családlánc elnökének szavait is, melyt szerint Csíki Sándor lármafa volt, nemcsak Erdély, hanem az egyetemes magyarság lármafája. Hangos volt, de nem agresszív, hanem szelíd, a maga módján derűs, humoros lármafa, s talán még így is hangosabbnak is hatott mintha harsány lett volna. Az is kiderült: temetése kezdetének idején, délután három órakor mindenütt megszólaltak a harangok a Kárpát-medencében, ahol a nagycsaládos mozgalom ismerte és méltatta Csíkit: Kolozsvártól Kistárkányig, Csíksomlyótól Zentáig, Beregszásztól Szabadkáig.

Mintegy testamentumként hagyta ránk sorait utolsó, Lármafák székely ormokon című kötetében, annak éppen szülőfalujával foglalkozó soraiban: „Majd mielőtt visszatérne az örök székely vadászmezőkre, vérei lelkére kötné, hogy ne féljenek. Használják bátran székely lobogójukat és tartsák meg magyarságukat itt, az ősi gyepűben. Hisz maroknyian maradtunk hátra. És farkas jár a kertek alatt...”