„Az 1990 utáni erdélyi magyar autonómiatörekvéseket több alapvető probléma jellemezte: a román nemzetállammal folytatott párbeszéd aszimmetrikus jellege; az anyagi források szűkössége − ami lehetetlenné tett igényes, ám költséges nemzetközi kampányok indítását; és nem utolsósorban a végső üzenet körüli bizonytalanság. Az utóbbi 25 évben a mai napig alig ismerek olyan embert, aki egy román televízióműsorban vagy egy nemzetközi konferencián néhány perc alatt világosan és rokonszenvet keltve el tudná magyarázni, hogy kik a székelyek, mit akarnak, hogy nézne ki egy autonóm Székelyföld − azaz mit jelentene konkrétan az áhított autonómia” − mondta a Vásárhelyi Hírlapnak a politikai elemzőként is ismert Bottoni.

Nincs szükség az RMDSZ-re a legitimáció szempontjából

Ezekhez a régi gondokhoz a történész szerint két új nehézség párosul. Az egyik az, hogy az EU-s csatlakozást követően és kiváltképp az utolsó években, a román állam egyre tudatosabban igyekszik leépíteni a politikai magyar érdekszervezetet. Nincs rá szüksége a demokratikus legitimáció szempontjából, mint a kilencvenes évek második felében, amikor az RMDSZ beemelése a kormányba Bukarest euroatlanti integrációs elkötelezettségét jelezte. A nagypolitikai érdektelenséget a növekvő nemzetbiztonsági nyomás kíséri − tette hozzá az elemző. Mint fogalmazott, a magyarokat sokáig „kímélte” a DNA (nem annyira kisebbség- és emberjogi megfontolásokból, hanem azért, hogy ne haragítsák magukra ezzel a nemzetközi szervezeteket), ma azonban megszűnt a védelem. „A magyar közösség, benne a székelyföldi magyar előjárók, akik óhatatlanul a romániai kijárási technikákban szocializálódtak, most tapasztalják meg saját bőrükön a védőháló hiányát” – hangsúlyozta Stefano Bottoni.

A nemzetállami logika reneszánsza

A történész a másik új és negatív fejleménynek az Európa-szerte tapasztalható nemzetállami logika reneszánszát nevezte. A sokáig lesajnált, sőt pusztulásra ítélt nemzetállami közösségek felveszik a kesztyűt a globális kihívásokkal, például a migrációval és a multikulturális (valóban csak konfliktusok mentén tagolt) társadalomképpel. A politikusok szemében elmosódni látszanak − és erre sokan rájátszanak Bukarestben − a korábban világos határvonalak az őshonos kisebbségek és a bevándorlás által létrehozott új közösségek között. Az elemző szerint azt is látni kell sajnos, hogy román nemzetállami szempontból nagyon is kívánatos fejlemény a Magyarországról érkező „multikult” kritikája, a „homogén” társadalom megőrzésének programja. „Csakhogy Romániában olyan állampolgárokat érint az új nemzeti kurzus − amelynek sok nyomát láttuk a korrupcióellenes tüntetések során is −, akik nem bevándorlóként érkeztek az országba, hanem akiket száz éve fosztottak meg saját nemzetállami keretüktől, és azóta sem találták meg a helyüket Romániában” – véli Bottoni.

A történész nem sok esélyt lát a magyar területi autonómiatervek megvalósítására az elkövetkező 10-20 évben. Hozzátette: ahhoz, hogy egyáltalán fel lehessen vetni a kérdést, kellene egy sokkal intenzívebb és látványos lobbizás belföldön és főleg külföldön, legalább Washingtonban és Brüsszelben. „Kellenének felkészült, nyelveket beszélő, a 21. századi eszközökkel kommunikáló aktivisták. Kellene egy világosan magyarázható ütemterv. Kellene egy valóban kecsegtető jövőkép, amiből nem maradnak ki a székelyföldi románok sem (mert azt nem lehet elképzelni, hogy ellenük létrehozható egy újabb Magyar Autonóm Tartomány, mint amit Sztálin ajándékozott 1952-ben a székelyeknek). És kellenek partnerek, támogatók a román politikában, médiában és abban a mély vízben, amit deep state-nek, azaz mély államnak nevezünk. Amíg ezt nem tudjuk felépíteni, sajnos nincs miről beszélni autonómiaügyben” − összegzett lapunknak Stefano Bottoni.