Ha valamije fáj, énekel

Rozi néni nem lepődik meg látogatásunkon, a falusi asszonyokra jellemző természetességgel és korát meghazudtoló frissességgel rögtön betessékel a tiszta, takaros szobába. Hiába ajánljuk, hogy maradjunk kint, és a lócán beszélgessünk – a vendéget a házban szokás fogadni.

„Mi a hosszú élet titka, Rozi néni?” – és valamiért nem csodálkoztunk a derűs válaszon. „A sok dolog. Nem is tudom elmondani, hogy mennyit dolgoztam életemben.” A mezőgazdasági munkák felsorolása után azzal is elbüszkélkedik, hogy nincs olyan ház a faluban és a környéken, ahol ne lenne kézimunkája, de még Amerikába is jutott a csipkékből, keresztszemesekből: „sokszor éjjel kettő-háromig dolgoztam, fent az asztal tetején ültem, s közben a lábaim lógtak lefelé”.

Rozi néni most sem szeret tétlenkedni, „reggel hatkor már fel vagyok kelve, nem tudok az ágyban ülni, feküdni, mint más vénasszony. Felöltözöm, ágyat vetek, felseprem az udvart, vigyázok a disznókra. A szőlőt én kapáltam meg, a gallyakat én égettem el, falun annyi a dolog, hogy azt se tudjuk, melyiket csináljuk. Én már nem bírom, na, nem bírom” – szomorodik el hirtelen, de a mellettünk ugráló Ringó kutya és a nyitott ajtón beáramló gyógyító tavaszi  napsütés ismét mosolyra fakasztja.

„Milyen a világ? Jaj, hagyjon békém ne kérdezzen!” – utasítja el kacagva a fogas kérdést, amelyet végül azzal a megjegyzéssel egészít ki, hogy minden megváltozott. Beszélgetőtársunk például nem érti, hogy annak ellenére, hogy manapság tejben-vajban fürösztik a gyermekeket, miért nem engedelmesek. „Engem leánykoromtól befogtak a járomba. Édesapám csak félig engedte elvégezni a négy osztályt, utána segíteni kellett itthon. Híres szabó volt, megtanított gomblyukat kötni, harisnyaellenzőket szedtem, és mindig eszembe jut, hogy a gerendákra szegezett léceken, hogy lógtak sorjában a harisnyák, vitézkötéses kabátok és mellények” – emlékszik vissza, majd azon elmélkedik, hogy ez a mai viselet úgy megváltoztatja az embereket, hogy rájuk sem lehet ismerni.

„A fiam, aki a városban lakik, mind hív hozzájuk lakni, de nem megyek nyűgnek sehova. A másik fiam itt lakik a faluban, a menyem minden nap küldi az ételt. Csendben vagyok, egyedül vagyok, dolgozgatok, sokszor egész nap meg se állok. Nem panaszolkodhatok. Istent imádom, segít is, ez igaz. Ne mondja senki, hogy nincs Isten, mert van” – összegzi mindennapjait és hitét Rozi néni.
Eljövetelünkkor lábaira mutat, hogy nézzük meg, és lássuk be, hogy a kapun kívül már nem tudna menni. Igaz, nem is tudta megmondani, hogy mikor vett utoljára gyógyszert a patikából, mert ő annak a doktornak a tanácsát fogadta meg, aki azt mondta neki egyszer, hogy ha fáj valamije, fütyüljön vagy énekeljen, és ne gondoljon a fájdalomra.