Az utolsó szász család elköltözésének 25. évfordulóján gyűlt össze az egykori szénaverősi szász lakosság egy része, mintegy háromszáz személy a faluban, hogy megemlékezzenek a szászok exodusáról, az egykor itt élt népes közösségről. Az 1750-ben még több mint ezer szász lakos az évszázadok folyamán megfogyatkozott. 1910-ben volt ugyan egy fellendülés, akkor az 1315 lakosból még 1165 volt német ajkú, 1992-ben már csak három, 2002-ben a népszámláláskor pedig már egyetlen lakos sem vallotta magát német ajkúnak.

A szász lakosság már a XIX. század végén elkezdett kivándorolni, többségük Stuttgart környékére. A tömeges elvándorlás 1944 augusztusa után kezdődött el. Akkor a hundorfi (mai Csatófalva része) ortodox pap az addigi bírót, Georg Bretzt lecserélte, helyébe egy pásztort, Mihail Dudaşt nevezte ki polgármesternek. Szeptember 8-án délután bevonult egy német egység és azonnal elrendelték a szász lakosság evakuálását. Pár óra múlva a falusiak szekereken indultak Szászrégenbe, ahonnan  marhavagonokban utaztak Sziléziáig. Igaz ugyan, hogy 1945 nyarán többségük visszatért, de már a faluban találták a márciusban betelepített románokat. Utóbbiak egy része az 1952-es kollektivizálás és a szászok 1956-os tulajdonukba való visszahelyezése után visszatért szülőhelyére, illetve városra költözött. Ám ez már nem akadályozhatta meg az elvándorlást, ami akkor öltött aggasztó méreteket, amikor Ceauşescu elkezdte eladni a szászokat.

Drótkefével tisztogattak

A Gross házaspár, Waltraud és Alfred elhatározta, hogy hazatér és leltárt készít a még meglévő sírokról. Az a szomorú tapasztalat sarkallta őket, hogy amikor több mint háromszáz elszármazott járt itthon az évfordulón (ami egybeesett az utolsó szénaverősi szász, Gartner Andreas, a falu harangozója temetésének 25. évfordulójával) nem tudták megmutatni a Németországban, Ausztriában, vagy Kanadában született fiataloknak a nagyszülők, dédszülők sírját, ugyanis a temetőben már alig akadt kibetűzhető feliratú sírkő. Drótkefével távolították el a mohát a kövekről, krétaporral tették olvashatóvá a feliratokat, majd megszámozott fémlapokat szerelve rájuk valamennyit lefényképezték, a fotókat pedig közzétették a Szénaverősről elszármazottak egyesületének közösségi oldalán. Majdnem minden sírt azonosítottak, készítettek egy térképet, feltöltötték a képeket közösségi oldalukra, hogy mindenki lássa, hol nyugszanak a felmenői. Dolgoztak a családfákon is, de ahhoz még levéltári kutatásra is szükség lesz, mert a faluban nagyon sok Weber, Gross, Konyen és Kreischer lakott – magyarázta Alfred Gross. A legrégebbi azonosított sírkő 209 éves, 1807-ből való, utoljára pedig 184 évvel később, 1991-ben temetkeztek ott, amikor Gartner Andreast, a falu harangozóját helyezték végső nyugalomra. A házaspár 10-12 darab 200 évesnél régebbi sírkövet is talált, amelyeken már olvashatatlan a felirat. Ezeket a templomban akarják megőrizni. Ha végeznek a munkával, az elkészült térkép és névjegyzék egy-egy példányát az egyházi levéltárban, illetve a falu evangélikus templomában is elhelyezik, mondta az egykori tanítónő, Waltraud Gross, aki 1980-ban távozott a faluból.