Lelkes, bátor, vallásos a Szent László Egyházi Kórus

A csíkszentsimoni egyházi kórusnak hosszú időn keresztül nem volt neve, a kétezres évek derekán vette fel a Szent László elnevezést a falu és a templom védőszentje után ‒ avatott be Dénes Ernő. A csíkszentsimoni kántor továbbá a kórus történetét is ismertette röviden: „Szentsimon új temploma 1835-ben épült, de csak 1959-ben lett önálló plébánia. A kórus létezéséről csak

a régi kották, nyomtatványok alapján lehet gyanítani, hogy az 1920-30-as években már volt közös, csoportos éneklés.

Amit biztosan tudunk, hogy a plébánia önállósulása után Gergely József kántortanító vezetésével már működő férfi, leány és gyerekkórus létezett, passiót énekeltek, ünnepeken felléptek”. Azt is megjegyezte a karvezető, hogy azóta a kórus folyamatosan fejlődik, ami az odaadó elődeinek az érdeme ‒ Ilyés Istvánnak, Czikó Lőrincnek, Darvas Lászlónak, Pap Leventének.

Azt is megtudtuk, hogy a simoni kórust sokan úgy emlegetik, hogy „a népes kórus, a vidám kórus”. Pár hullámvölgy kivételével a kórus valóban mindig népes volt: volt rá példa, hogy a kórustagok száma elérte a 60-70-et.

Jelenleg közel negyvenen énekelnek a karban,

többségben a harmincas-negyvenes korosztály van, de vannak ennél idősebbek és tizenévesek is. Utóbbiak esetében az jelent gondot, hogy nyolcadik osztály, valamint az érettségi után a középiskola, egyetem végett a fiatalok elhagyják a falut. S mivel hét közben bentlakók, ezért csak hétvégente, nehézségek árán tudnak, vagy egyáltalán nem tudnak a próbákon részt venni. Az új házasok, „férjhezmentek” korosztálya pedig teljesen hiányzik a karból ‒ avatott be Dénes Ernő.

Kóruspróbákat október és július között heti két alkalommal tartanak, kivéve a karácsonyi, húsvéti ünnepkört és a templombúcsú előtti időszakot, amikor több időt fordítanak a gyakorlásra.

A kórus tagjai minden vasárnap és ünnepnap jelen vannak a szentmiséken, lelkesen kapcsolódnak be a liturgiába.

Többszólamú kórusműveket nagyobb ünnepeken ‒ karácsonykor, nagyhéten, húsvétkor, pünkösdkor, a templombúcsún ‒ énekelnek. Emellett az Alcsíki Egyházi Kórusok Találkozóján is minden évben részt vesznek ‒ sorolta a kántor. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy

a szentsimoni, több mint 120 tagot számláló fúvószenekar évente több alkalommal együttműködik a kórussal.

A munka mellett megünneplik a névnapokat, a kórus-év végén közös kirándulást szerveznek és Szent Cecília-napi bált is tartanak, ahova a kórustagok élettársai, gyermekei is hivatalosak.

Bár csupán pár hónapja lett az egyházközség kántora Dénes Ernő, kérdésünkre leszögezte, hogy pozitív hozzáállásból Simonban nincs hiány.

A szakember elmondása szerint a közös együttlét, a pozitív visszajelzések motiválják leginkább a kóristákat, hiszen a kórusterem az a hely, ahova a mindennapi munka után fáradtan, elcsigázottan a kórustag szívesen megy felüdülni, énekelni Isten dicsőségére, s a maguk örömére. Szerepléseik után mindig van, aki megdicséri és értékesnek tartja a kórus munkáját. Ahogy a plébános is mindig megköszöni együttműködést, s nem marad el utána annak meghálálása sem. 

Munkájukat sokan támogatják és támogatták korábban is: az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása után

a visszakapott iskolaépületet az egyháztanács és a plébános kizárólagosan a mindenkori kórus részére, működésére ajánlotta fel.

Az ingatlan korábban elhanyagolt állapotban volt, a közbirtokosság, plébánia és a hívek áldozatos adományából hozták helyre ‒ részletezte a kántor. „Elődöm, s az akkori kórustagok sok százórás önzetlen munkája van benne, s így elmondható, hogy a kórusnak nem terme, hanem háza van.” A bútorzat, fénymásoló beszerzését a közbirtokosság, míg a székeket, kórusruhát a helyi tanács állta. Mint Dénes Ernő fogalmazott,

házuk, termük, zászlójuk, ruháik és egyéb eszközeik adottak, talán csak a székek szorulnak cserére, mert a kórus „rongyossá koptatta” azokat

‒ ennek megoldására egyébként már kaptak ígéretet a helyi önkormányzattól. A nagyobb munkálatok közül a fűtés korszerűbb megoldása, valamint a vezetékes víz bevezetése van hátra az épületbe.

A kórusvezető meghatározó élménynek nevezte az évenkénti kórustalálkozót, a passióra való felkészülést és éneklést. Továbbá gyakran emlegetik a kóristák a római zarándoklatot, a közös kirándulásokat, szerepléseket, fellépéseket a főegyházmegyénkben és külföldön. Ezeket az utakat a kórustagok maguk állják.