Gyertyaszentelés a székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz-plébániatemplomban

A gyertyaszentelő szertartással kezdődő liturgián Tamás Barna plébános emlékeztetett: február 2-áig negyven nap telt el karácsonytól. Jézus népe között pedig szokás volt, hogy a gyermeket ugyanennyi nappal a születése után elvitték a jeruzsálemi templomba. Így tett József és Mária is, hogy felajánlják Istennek az elsőszülöttet, és a Szűzanya bemutassa hálaáldozatát.

Az evangéliumból tudjuk, hogy két idős emberrel találkoztak a templom előtt: az agg Simeonnal és Anna próféta asszonnyal. Simeon a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte a gyermeket.

A világ világosságával való találkozás jelképeként alakult ki a templomi gyertyaszentelés szokása Urunk bemutatásának ünnepén, ismertebb, magyar nevén Gyertyaszentelő Boldogasszony napján,

amit már a 12. századi szertartáskönyvek is tartalmaznak.

A gyertya az ókeresztény kortól Krisztus-jelkép volt. A viasz emberségére, a lángja istenségére utal. Emberi vonatkozásban azt jelzi, hogy másoknak világol, miközben önmagát felemészti a gyertya. A viaszban égő kanóc a cselekvő hitet is szimbolizálja: cselekedetek nélkül a hit olyan, mint a meg nem gyújtott gyertyaszál. A gyertyaszentelési szertartás és körmenet Jézus Krisztusnak az egész világra kiáradó fényességét jelzi.

Nem csak a templomi szertatásokban, de a mindennapokban is kiemelt helye van a szentelt gyertyának: életfordulókon, megpróbáltatások idején – a bölcsőtől a koporsóig. Egyes vidékeken a szentelt gyertyával a tél várható időtartalmára is következtettek: amilyen mélységig leszúrható a földbe február 2-án a gyertya, azon a télen addig hatol még a fagy.