Nyolc ember, négy házasság. Van, aki számára a Házasság hete mottója, a Veled kiteljesedni még csak terv, van, akinek már sokéves tapasztalat. Ebből osztottak meg a Szent István plébániára meghívott házaspárok.

„Álmomban sem gondoltam, hogy létezik olyan valaki, aki vallásos is, jámbor is, mégis fel mer ülni mögém a terepmotorra. Van egy párom, aki hiányosságaimat a képességek és erények terén kipótolja. Kiegészít” – így fogalmazott Fórika Sebestyén, aki tavaly házasodott össze Krisztinával. A kis városban sokszor kibeszélt kapcsolat az övék, ugyanis Sebestyén papnak készült, teológusként egy katolikus ifjúsági találkozón kezdődött el az a beszélgetés, amely szerelemmé nőtt. Tudta, érezte ezt, de mivel a teológián azt tanulta, erős érzelmi hatás alatt ne hozzunk döntéseket, még egy évig tanult tovább, tudta, hamarosan két szentség közül kell választania.

Eközben Krisztina lelkiismeretével viaskodott, korábban ugyanis azt vallotta, hogy tilos elszeretni az ügyes legényeket az egyháztól. Nem volt könnyű belépni egy családban, ahol a fiút papnak szánták, vállalni kellett a közösség megbélyegzését is. Ami megerősítette őket, hogy Isten jelen volt kapcsolatukban. Az őket eskető pap is elmondta: senki másra, csak a Jóistenre kell hallgatni. Mert, ha elbuksz, akkor is az ő tenyerébe esel.

Bár ritkábban, de ma is felteszik a kérdést: hogyan áldoztathat, akár temethet is az a férfi, aki házasságban él. Sokaknak ismeretlen az akolitus fogalma, ez az egyházi rend. Éppen ezért Sebestyén és Krisztina úgy gondolja, az ő életük példa is lehet: „Az úttörésben van szerepünk: abban, hogyan szolgálhatunk az egyházban úgy, hogy közben szentségi házasságban élünk.”

Tavaszt hozó találkozások

Huszonegy év házasság van Bíró Edit és László mögött. Megtapasztalták a szétválás keserűségét, megérezték az együtt fontosságát, így nem csoda, ha a feleség mai napig is meg tudja lepni férjét. Például egy új franciaággyal.

László hitéhez nem fér kétség, nem csak éli, szívesen tesz tanúságot is arról, miként van Isten jelen életükben. A válság hozta a férj döntését, külföldön vállal munkát, a feleség pedig, mint mondja, sokat vívódott az elengedéssel. „Meg kellett értsem, én csak a támasza vagyok, az életét ő éli” – emlékszik vissza Edit, majd kitér a csonkacsalád-korszakra is, amikor fia próbált családfő lenni, lányát megviselte az apahiány, az esténkénti beszélgetésekkor pedig azt hallhatta, mekkora az ura honvágya.

„Skóciában minden utcasarkon van egy templom s egy bár. Én Isten közelségét kerestem, az adott erőt egész hétre” – mondja László, aki végül hazatért, házat építettek, és úgy érzik, minden a javukra vált. Mert a nehézségek után náluk mindig tavaszok jönnek. „Úgy képzelem el a házaséletet, mint a kétserpenyős mérleget. Az üzletben úgy árulják, hogy le van zárva, a serpenyők egy síkban vannak. Ez a zár házasságkötéskor kioldódik. Az egyensúlynak pedig nem tesz jót, ha túl sokat gondolok magamról, de az sem, ha túl sokat engedek” – fogalmaz László. Huszonegy év házasság után Bíróék úgy gondolják, nem mondhatják azt, hogy kiteljesedett az életük. „Majd 140 éves korunkban. Addig úton vagyunk. Jó úton.”

Ismét ketten

A gimnáziumból ment férjhez Csabához Éva, mert jobb életkörülményeket akartak, mint amilyet szüleik tudtak biztosítani. És hitték, hogy együtt sikerülni fog. Ez negyven éve történt, eddigi közös életük a munkával telt. Két kislány született, apás lányok, holott Éva nagyon szeretett volna egy anyás fiút is. A szülői szerep megélése, a mindennapi teendők elvonták a figyelmet egymásról. Csak akkor tűnt ez fel, amikor a lányok más városban folytatták tanulmányaikat, később határon túlra mentek. „Mi nem jártunk sehova. Lehet, a lányainknak éppen ettől van mehetnékük. Sikeresek, ügyesek, de kint vannak. Mi meg itthon. S felmerül az emberben, milyen jó lenne itthon vezetgetni az unokákat” – mondja ki Éva, de Csaba is osztja véleményét.

A családfő a házasság kapcsán elmondja, volt nehézség, de a negyven évet kibírták, s immár ezen változtatni nem akarnak. Elmúlt az az idő is, amikor egymást megváltoztatnák, beletörődtek. „Ismét ketten vagyunk. S fel-feltesszük a kérdést: jól csináltuk-e? Mit csináljunk? Utazgatni már fárasztó, így dolgozgatunk tovább. Gyermekeinkre gondolva látjuk, csak arrafelé van út, vissza nincs, s ez az embert mellbe vágja. Nekünk jobb lenne, ha hazatérnének, de vajon nekik is?” – osztja meg vívódásait Csaba, s bevallja, a kegyelem bőségét kéri, hogy gyakran érezzék: ez így jó.

Akik sosem féltékenykedtek

„Nem volt kanálzerdülés nélküli az élet, de amikor a kanál leesett, Guszti mindig felvette” – mondja az 52 éve házasságban élő Bencze Margit, aki férje, Ágoston megszólításakor kicsi szívemmel kezdi a mondatot. Náluk már az unokák egyetemisták, sok mindent megéltek. Gyerekkorukban három ház választotta el őket, mégis később lettek szerelmesek egymásba. Guszti bácsi ma sem szégyell erről beszélni, mint ahogy nem spórol a szeretlek szóval sem. Csak annak mondja, akivel egy emberélet kétharmadát letöltötte, mert Benczéék „sosem adtak egymásnak alkalmat” a féltékenykedésre.
Az élet szélesvásznú film, naponta új kockákkal. A szép képeket időnként érdemes újranézni, és nem szabad elfelejteni: a filmet mi ketten forgatjuk, nem a szomszédok, a rokonok – szól a nyugdíjas biológiatanár javaslata. „Fontos a házasságban az érintés. Lehet ez simogatás, de lehet szóban is, hogy érezze: számít ő nekünk. Aztán ahogy telnek az évek, rájövünk, mekkora arany ő nekünk. És merjünk leülni, ha vitáink vannak, mert az őszinte szavak mindig célba érnek” – mondja 52 éves tapasztalattal a férj. Felesége is jó tanácsokkal áll elő, nagyapjától kapta, írásban, 1960-ban. A sárgult lapokon szívből szól a nyolcvanéves nagyapa javaslata arról, ami érték, ami élet lehet unokájának. Manapság sokszor felolvassa meg-megkönnyezve, unokáinak is átadja az intelmeket.

De Margit néni egy szóban elhangzott nagyapai javaslatot is őriz, és betart azóta is: „Ha Bencze Gusztival meg vagy elégedve, ne cseréld el másra.”