Frissíteni kellene a Szejke-fesztivált, de idén erre még nem futja

A helyi termékek forgalmazóját is megkörnyékezte, sikertelenül. „Nem látnak benne fantáziát. Pedig a város szemszögéből hihetetlenül nagy pr-értéke van ennek a rendezvénynek:

Számomra a jászberényi Csángó Fesztivál a minta, amelynek nemzeti és nemzetközi irányvonala is van, és amelyet a helyi vállalkozói réteg hathatósan támogat, mert presztízsnek tartja, a magáénak érzi. Ez az, amit én hiányolok” – magyarázza Elekes. Az idei fesztivál főtámogatói a Bethlen Gábor Alap és Hargita Megye Tanácsa, utóbbi a Hagyományőrző Forrásközponton keresztül, illetve lehet, hogy végre a román kulturális minisztériumot is sikerül megnyerni az ügynek.

Lecsengett az eufória

Pénz kell a részvevők ellátásához is, hiszen étkeztetésük, szállásuk, olykor utazásuk költségei a házigazdát terhelik. „Örömmel jön bármelyik kisebbség, általában egyfajta lehetőségként fogják fel, hiszen jószerével csak az évenkénti egy-két, saját nemzetiségükön belüli rendezvényekre jutnak el, esetleg az anyanemzetüktől kapnak még meghívást. Csakhogy köztük is vannak olyanok, akik kinőtték magukat, megnőttek az igényeik, egyre nagyobb kritériumrendszert tolmácsolnak felénk. Emiatt át is fogalmazódott sok kapcsolat.”

Székelyudvarhely testvértelepüléseinek képviselői is lemorzsolódtak menet közben, miután a kétezres évek első évtizedében tapasztalható eufória lecsengett. „Bosszant, hogy a külhoniak távol maradnak, hiszen a városok közti kapcsolattartást demonstrálták, nem beszélve arról, hogy a magas színvonalú produkcióik követendő példát hordoztak. Egyre nehezebb azonban megmozdítani őket, holott korábban szívesen jöttek, és ebben támogatták is őket az önkormányzatok. Ma már nem nagy kunszt eljönni Erdélybe, megszaporodtak a tánctáborok, fesztiválok” – mondja. Tudja, hogy

Ilyen például az interetnikai főzőverseny, amelyre volt is már kísérlet. „De a környéken létező brandeknek is nagyszerű lehetőség volna, hogy bejárassák termékeiket” – teszi hozzá.

„Hol egyszerűbb, hol bővített formában, de mindig megszervezésre került, például vannak fotók, amelyeken a Cântarea României felirat díszeleg, mert mindig ki kellett találni valahogy egy menekvési irányt, amelybe nem kötöttek bele fentről. Volt idő, amikor Udvarhely jeleskedett a táncházakban, kalákákban, a Venyige együttes aktív táncosaként én is kivettem a részem ebből. Csakhogy

A táncházmozgalom, legalábbis a műsorrésze a Szejke-fesztiválba menekítődött át, és voltak, akik ezért a hátukat tartották” – meséli Elekes. Szerinte azonban mára elveszett az esszencia, megváltozott a tartalom, és erjedési folyamat indult be a műsorszolgáltatás részén is, legalábbis ő furcsállja, hogy alig alakultak meg és vannak túl pár fellépésen, máris gázsit követelnek egyesek. „Éppen ezért ki kellene alakulnia nálunk is egyfajta minősítési rendszernek, versenyeztetni és díjazni kellene a műkedvelő együtteseket, hogy annak alapján tájolhassuk be, ki mit ér” – vélekedik.

Tizennégy együttes lép fel

Elekes Gyula szerint a járható út az lenne, ha a fesztivál visszatérne eredeti rendeltetéséhez, és ismét egyfajta fórummá válna, amely „nemcsak a környékbelieknek, mert azokat megszólítjuk, hanem erdélyi hagyományőrző együtteseknek vagy akár adatközlőknek is lehetőséget teremtene a megmérettetésre, és megerősítésül szolgálna nekik. Minél több színtérnek kell lennie, ahol ezek a falusi közösségek megacélozódhatnak, mert ha szétesnek, nem marad érték, ami itthon tartsa az embereket. Nemkülönben a rólunk alkotott képet is megerősítenék, ha jó érzéssel távoznak innen.”