– emlékezett. A zenélést folytatta Székelyudvarhelyen is, mezőgazdasági technikumba járt, ahol iskolazenekar is működött. Aztán kihelyezték Almásra, a kollektív gazdasághoz, ott viszont nem találta a helyét, mert nem lehetett muzsikálni. „A bátyám már Hargitafürdőn dolgozott a bányavállalatnál, ott volt indulóban egy zenekar. Azt mondta, Misi, beszéltem az igazgatóval, hagyd ott a kollektívet, gyere Hargitafürdőre” – elevenítette fel.

Zenekarból zenekarba

Dajka Mihály így került közel Csíkszeredához, és alig egy évvel később, 1967-ben már a városba költözött. „Idős Kosz Szilveszter, a táncmester kijött egy bányásznapkor a csíkszeredai kultúrház tánccsoportjával, mi, a hargitafürdői zenekar muzsikáltunk, s ő amikor meghallotta, hogy mi, a hargitafürdői népi zenekar, hogyan zenélünk, azonnal felvette velünk a kapcsolatot. Fiúk, nem akartok bejönni Csíkszeredába, zenélni a kultúrházba? – tette fel a kérdést. Elcsábított Hargitafürdőről, nekünk ez egy jó lépés volt” – mesélte.

Nemsokára bevonult katonai szolgálatra, és zenei tudásának ott is hasznát vette. „Már előtte kezdtem fúvós hangszeren is tanulni, játszani, egyik kollégám javasolta, és azt mondta, ott hasznát veszem. Ahogy bevittek katonának Fetești-re, másfél hónap múlva jöttek a parancsnokságtól, a fúvószenekartól a karmester, kiválogatták a zenészeket, engem is elvittek Konstancára a katonazenekarba. Szaxofonozni tudtam, adtak klarinétot, a zenekarban egy évet klarinétoztam. Hazajöttem, leszereltem, és a csíkszeredai kultúrházban dolgoztam egy évet mint szakirányító, és 1970-ben, amikor megalakult a Hargita együttes, alapító tagja voltam mint másodhegedűs” – elevenítette fel. Az együttesnél két évet zenélt, és noha elmondása szerint jó volt ott dolgozni, kevés volt a fizetés – ezért a lakodalmas zenekarában folytatta.

Lakodalmak, bálok zenésze

„Együtt muzsikáltunk a bátyáimmal, abban az időben mi uraltuk Csíkszereda környékét, a lagzikat, bálokat, Taplocán, Pálfalván, Csomortánban, Csobotfalván vagy Zsögödben mind mi zenéltünk. Főként csárdást, keringőt kellett akkor húzni. Mind »szárazon« zenéltünk, semmiféle erősítő nem volt, de azt el merem mondani, hogy

Nem túlzok, de legalább 1500 lakodalomban zenéltünk a Csíki-medencében, még Torda mellett, Harasztoson is muzsikáltunk. Olyan eset is volt, hogy édesapám és mi, a három testvér együtt zenéltünk Csíkszentkirályon, például a polgármester lakodalmán” – mesélte.

Dajka Mihály, aki Csíkszentkirályon telepedett le, később a mentőszolgálathoz ment dolgozni, de minden hétvégén muzsikált a lakodalmakban. „A kommunista rendszerben szombaton is dolgozni kellett délután háromig, de mi egy órakor Rákoson vagy Borzsovában kellett legyünk a lakodalomban – el kellett kérezkedni a munkahelyről, futottunk az autóbuszra, a bőgős lemaradt, mert nem fért fel, utánunk jött, de mentünk, mert szerettük. Szombaton reggeltől munkában voltunk, s déltől vasárnap délig tartott a lagzi. Teljesen le voltunk foglalva, minden hétvégén ott voltunk. Még Kostyák Alpár is, aki nemrég halt meg, több alkalommal jött velünk zenélni, brácsázott, nagyon ügyes, alkalmas zenész ember volt. Ahogy jött a változás, megváltozott a zenekar, átálltunk más stílusra, könnyűzenét is játszottunk. Köllő Ferenccel több mint nyolc évet zenéltünk, Incze Pál, Dósa László, Székely Csaba voltak még zenésztársaim. Amikor átálltunk könnyűzenére is, én hegedültem és szaxofonoztam” – emlékezett.

Találkozás a tárogatóval

2006-ban került közelebbi ismeretségbe a tárogatóval Dajka Mihály. „Csíkszentkirály rendezte a Nyergestetőn a március 15-i ünnepséget. Kérdeztem a polgármestert, mi lenne, ha egyet tárogatóznék? Azt kérdezte, tudsz-e te tárogatózni? Mondom, nem tudok, de még addig van idő. De van-e tárogató? – jött az újabb kérdés. Mondom, az sincs. Csíkszeredában egy ismerősnek, Gyurka Imrének volt egy tárogatója, és elkértem tőle – addig még nem vettem a kezembe, ez az ünnepi műsor előtt volt két héttel. Mondom Imrének, add ide a tárogatódat, kellene két nótát fújjak, lássuk, milyen. Szaxofonnal, klarinéttal játszottam, rokon hangszer a tárogató is, technikailag nincs különbség közöttük, a tárogatónak a hangszíne más. Így történt a tárogatóval a találkozás.

– mondta el. Dajka Mihály bevallása szerint annyira megszerette időközben a tárogatót, hogy nincs olyan nap, hogy egy órát legalább ne játszana rajta. „Megvannak a tárogatónak a tipikus nótái, dallamai, amelyekkel kiadja az érzést a hallgatóság felé. Más a hangja, mint a klarinétnak, szaxofonnak. Volt olyan szlovák tárogatós, aki dzsesszt is játszott rajta virtuóz módon, de valahogy minket nem fogott meg ez a fajta zene.

– az egyszerű dallamok a legszebbek rajta: Krasznahorka büszke vára, Te bujdosó székely, Erdélyország az én hazám, Szegény juhászlegény – ezek a kesergők, bujdosódalok a tárogatónak valók. Valamikor a juhászok elmentek a juhokkal, hónuk alá fogták a tárogatót, és egyik dombról a másikra adták a jelet egymásnak” – mesélte.

Átadja a tudást

Az idős zenész tárogatója különböző ünnepségeken is megszólal, a nyergestetői megemlékezéseken is eljátssza a nótákat. Két ilyen hangszere van már, az egyikkel egy másik csíkszentkirályi zenész gyakorol. Mint elmondta, Csíkszentmártonban Részegh István tárogatózik, akivel együtt zenél, de unokaöccse, aki unitárius pap Székelykeresztúron, szintén vett egy tárogatót, és rendszeresen eljön hozzá közös muzsikálásra. De van tárogatós Madéfalván, Szentegyházán is. „Olyan utánpótlás kellene, akik megismertetik ezt a hangszert, hogy hallja, lássa mindenki, milyen szép” – vélekedett Dajka Mihály, akinek nyugdíjasként is a zenélés az egyik legfontosabb dolog az életében.