„Létrehoztak egy kartotékot, és nem lehetett tudni, hogy mikor veszik elő. 1958-ban érettségiztem, az ELTE-re szerettem volna jelentkezni tanárképzőbe, de a biológiatanárom megsúgta, hogy ne tegyem, mert úgysem vesznek fel.

A Kiskunsági Állami Gazdaság dömsödi sertéstelepén kezdtem el dolgozni. A szüleim Felvidékről menekültek el 1918-ban, de én már ízig-vérig pesti voltam. Viszont sokat jártam vidékre, kirándulni, szerettem a madarakat, gyerekkoromban ornitológusnak készültem.

Dömsödön a temetőben gyönyörű református kopjafák voltak, azokat fényképeztem, aztán a néprajzi múzeumnak az önkéntes néprajzszakosztály pályázatára elkészítettem a hollókői nagyapám révén azt a pályamunkát, ami a hagyományos paraszti gazdálkodás ismeretanyagával és szókincsével foglalkozott, és díjat nyertem. Tehát minden, ami a népéletről és néprajzról szólt, az nekem fontos volt.

Felköltöztem Pestre, és ott szembetalálkoztam azzal a dossziéval, amit 1957. október 23. után készítettek, műszaki ügyintéző voltam, és semmiképp sem akartak kinevezni tanársegédnek” – mesélte a neves néprajzkutató.

Bocsor Géza, akitől a tudományos kutatás alapjait elsajátította, beajánlotta az Akadémia Agrárgazdasági Kutatóintézetébe tudományos munkatársként. Több mint húsz évet dolgozott ott, de a néprajzkutatást sem hagyta abba.

Moldva, a máig tartó szerelem

Két orvostanhallgató barátja, akikkel sokat járt kirándulni, egyik nyáron Erdélybe látogatott, marosvásárhelyi orvostanhallgatókkal barátkoztak össze, hazatérve pedig csodákat meséltek. Következő nyáron Halász Péter is velük ment, végigjárták a szokásos helyeket, a Szent Anna-tó, a Békás-szoros környékét, néhány helyen pedig igazi jó barátokra lelt.

De nyáron elindultunk Kelemen András barátommal, és elmentünk meglátogatni egyiküket Onyesten. Egy külsőrekecsinyi emberhez irányított, nagyon kalandos út volt, a Mokány-patak völgyében elástuk magunkat a sárban, ott éjszakáztunk, de reggelre megérkeztünk. Számomra – aki azért már a néprajzba beütöttem az orromat, és tudtam, hogy mi fán terem a hagyományos kultúra –

Úgy gondoltam, fantasztikus dolog, hogy ennyire épen megmaradt a magyar kultúrának egy több évszázaddal azelőtti rétege. De természetesen fogalmam sem volt arról, hogy ők kicsodák. Amikor hazamentem Magyarországra, első dolgom volt, hogy elmentem a Széchényi könyvtárba, és megnéztem, kik azok a csángók.

Meglepődve láttam, hogy ennek a kérdésnek a legjobb ismerője egy bizonyos Domokos Pál Péter, akinek a kisebbik fiával együtt jártam általános iskolába. Anyáméktól körülbelül háromszáz méterre laktak, fogtam magam és elmentem hozzá.”

Aztán a nyolcvanas évek közepe táján annyira elmérgesedett a helyzet, hogy nem volt biztonságos ott a járkálás – nem számára, hanem inkább azok számára, akiket felkeresett. Mert a látogatása után kihallgatták őket, házkutatásokat tartottak, és nem akarták elhinni, hogy egy magyarországi agrármérnök azért megy oda, hogy a lóbetegségekről faggatózzon vagy a szőttesek mintáit lerajzolja, hanem biztosan valamilyen valutacsempészésben meg a fejlett román ipar ellopásán mesterkedik. Így ’87-től ’90-ig nem járt, de 90 januárjában már kísért egy segélyszállítmányt Moldvába.

Használati utasítás gyűjtőknek

Kérdésünkre, hogy miként lehetett gyűjtőként közel kerülni a moldvai csángó emberekhez, jött a válasz: könnyen. Legalábbis annak, akiben volt némi empátia, és könnyen kapcsolatot tudott teremteni. Rámutatott, Moldvában járva bizonyos szabályokat be kellett tartani.

Vagy pedig ha az ember felszáll a buszra, először is ne hosszú hajjal járjon. Mert a magyarországi diákok hosszú hajjal, csővázas hátizsákokkal jártak, és rendszerint pont a milícia elé ültek le egy kőre, hogy feljegyezzék az elmúlt nap eseményeit. Ezekre vigyázni kellett.

Ilyeneket írtam össze. Viszont én úgy mentem, hogy nem az adatközlőimet, hanem a barátaimat láttam bennük. Megismertem a családokat, megszerettem, vittem nekik ajándékot, amit adtak, elfogadtam, iszogattam velük, mert az is fontos, hogy az ember ne mondja azt, hogy jaj, de vacak ez a bor, pedig az volt.

Meglátogatom őket, és végigkérdezem a családját, a rokonságát és egyebet, tehát ápoltam a kapcsolatokat, amennyire lehetett Magyarországról ápolni a moldvai kapcsolatokat.”

De ez nem csak moldvai állapot, ez így van a Kárpát-medencében szinte mindenütt, és Európában is, hogy az emberek sokszor jelképek elvetésével próbálnak felzárkózni az időhöz. És az utcasorokon álló félig kész emeletes, csicsás házakban már a hagyomány nem él, a hagyomány elvész, és letagadják, még ha van is.”

Feldolgozni a gyűjtéseket

Halász Péter 1992-ig az Agrárgazdasági Kutatóintézet tudományos főmunkatársa volt, térségfejlesztés, szociográfia, szociológia témákban kutatott és publikált. ’92-ben Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, aki akkor művelődési és közoktatási miniszter volt, üzent, hogy pályázza meg a Magyar Művelődési Intézet vezetői tisztségét. Sok kezdeményezése és megvalósítása volt az intézmény élén, majd ’94-ben lemondott, de az intézmény munkatársa maradt.

„Korábban készítettem egy csángó filmet a csíksomlyói búcsúról. Akkor találkoztam először Berszán atyával, nagyon jól összebarátkoztunk. Akkor volt elsőáldozás, a parókiáról indultak a gyerekek. Akkor még, ’90-ben a román katonaság úgy gondolta, hogy ezután is az lesz a dolga, hogy zavarja a vallásos rendezvényeket. Épp amikor vonult fel a négyszáz viseletbe öltözött gyerek a templomba, akkor érkeztek a katonai járművek is. A televíziós sofőr nagyon vagány legény volt, aki hozzászokván, hogy ha Magyarországon egyszer filmforgatás van, ott mindenki vigyázzban áll, kiállt, és leállította.

– mesélte.

Meg hát újranősültem, a feleségemnek itt vannak a szülei, ő is szeretett volna közelebb élni hozzájuk. Lakásunk sem volt, albérletből albérletbe költöztünk, úgyhogy egy nagyot gondoltunk, és kiköltöztünk Gyimesbe.

Úgyhogy a hátralevő életem – remélem hosszú – időszakát ezeknek az általam már rég összegyűjtött, de még feldolgozatlan anyagok feldolgozására és publikálására fogom szánni” – zárta a beszélgetést Halász Péter.