Kiss Ernő: az igazgatónak az a dolga, hogy összhangot teremtsen

Háromszéki, kommandói születésű Kiss Ernő, aki 1970-ben végzett a marosvásárhelyi pedagógiai főiskolán mint fizika-kémia szakos tanár. „A pedagógiai főiskola, azt gondolom, egy olyan szakmai, mesterségbeli és más felkészítést adott nekünk, akik ott végeztünk, hogy mostanig – mert most már többen elmentünk nyugdíjba – nemcsak a csíki, hanem az erdélyi magyar oktatás előrehaladását és felemelkedését tudtuk szolgálni. Most is hiányolom azt a felkészítési módot, ami ezeken a főiskolákon volt, ahol főleg módszertani, természetesen szakmai felkészítés folyt, amelyet bőkezűen tudtunk alkalmazni később, az egymáshoz való viszonyban, a kollégák közötti megbeszéléseken, illetve át tudtuk adni a gyermekeknek, és tovább tudtuk vinni az erdélyi magyar oktatást” – emlékezett.

Az egyetem után Háromszéken kezdte pályáját, majd, miután feleségét ide helyezték, ő is Csíkba jött, először Hargitafürdőn, később Csíkrákoson tanított. Utána került az akkori 1-es számú, ma Petőfi Sándor Általános Iskolába. „Az 1989 előtti időszakban egy ideig aligazgatóként dolgoztam. Nem akartam, de behívtak, s azt mondták: holnaptól kezdve aligazgatóként folytatom – nem volt lehetőség ellentmondani. Elfogadtam, és úgy érzem, nagyon sokat tudtam tenni azért, hogy ez az iskola megmaradjon annyira, amennyire lehetett, magyar iskolának. Kemény elrománosítás folyt – román anyanyelvű tanárokat helyeztek ide, a román diákokat az egész város területén szétosztották, míg a magyar diákok körzetesítve voltak. De fent tudtuk tartani a magyar oktatást és a színvonalas oktatást az iskolában” – elevenítette fel.

A város legrégebbi iskolája a változások után magyar tannyelvűvé vált, Kiss Ernő akkor a megyei tanfelügyelőségen folytatta a munkáját. „Megválasztottak az igazgató kollégák az első tanfelügyelőséget alkotó csapatba, és mi voltunk azok, akik a város és a megye új iskolahálózatát kialakítottuk. Hargita megyében majdnem száz százalékban sikerült szétválasztani a magyar iskolákat a román iskoláktól, és megvalósítani azt, amit 1989 előtt óhajtottunk” – említette. A tanfelügyelőségen közel négy évet dolgozott, utána került vissza az iskolához. Mint mondja, a sors fintora, hogy mindössze egy napig volt „nyugodt, szabad ember”, mert a következő nap igazgatóválasztás volt, és a kollégák igazgatónak választották. „Utána ezt a nyűgöt vittem \'93 őszétől 2014-ig” – tette hozzá.

A forradalmár költő, Petőfi Sándor nevét már 1990 márciusában felvette az iskola, Kiss Ernő szerint mindenképpen az iskola arculatának, hagyományainak megfelelő ez a név. „Ezt az eseményt máig minden évben megünnepeljük testvériskolákkal, a városvezetéssel karöltve, mert nagyszabású ünnepséggé nőtte ki magát” – mondta el. Nemcsak a tantestület, hanem a diáklétszám is sokkal nagyobb volt évtizedekkel ezelőtt. „A tantestületben meg kellett találni az egyensúlyt, úgyszintén a diákokkal, a szülőkkel, hogy minden normális kerékvágásba kerüljön. Mindig az volt az elvem, hogy nem kell járni a kollégák után, hogy menjenek és tanítsanak, mert mindenkinek lelkiismereti kérdés volt, hogy a legjobbat adja ki magából. Az igazgatónak tulajdonképpen az volt a feladata, hogy az összhangot megteremtse, az anyagi és más feltételeket biztosítsa az iskolában, hogy az oktató-nevelő tevékenység ki tudjon bontakozni” – foglalta össze.

Több testvériskolával építettek ki kapcsolatokat az évek során. „Voltak, amelyek objektív okokból megszakadtak, de sikerült megtartani a váci kapcsolatot, a jánoshalmit, felvettük a kapcsolatot a budakeszi iskolával. Jók ezek a kapcsolatok, mert a gyermekek előtt megnyílik a világ, megismerik a magyarországi körülményeket. Sosem felejtem el azt a felvidéki sofőrt, aki először járt itt, és amikor leszállt, azt mondja nekem: Igazgató úr, magyarázza meg, hogy minél beljebb jövünk Romániában, annál több magyar szót hallunk, hogy létezik ez?” – elevenítette fel.

A Petőfi Sándor Általános Iskolát nem csak a régi épület tette hagyománytisztelővé, hanem az oktatás is. Kiss Ernő szerint a magyarságtudat erősítése, a székely hagyományok továbbadása, a történelmi háttér ismerete hozzátartozik itt a neveléshez, a szülők és a város pedig elismerte és tudja, hogy ebben a szellemben folyik az oktatás. Számos rendezvényt szerveztek, felkéréseknek tettek eleget. „A magyarszakos tanárokat különösen kiemelném, de mellettük a zeneszakos kollégákat, illetve másokat is – mindenki magáévá tette ezt. Valahogy ez az iskola hagyományosabb, konzervatívabb a város többi iskoláihoz viszonyítva. Amikor a diák először bejött ide, és szembekerült a Petőfi-szoborral, a főlépcsővel, a boltíves folyosókkal, akkor egy kicsit megroggyan a lába, és önkéntelenül átveszi ezt a hangulatot. Tiszteletet követelő épület ez. Itt bizonyos elveket, hagyományokat betartunk, betartattunk, a mai napig is ezt teszik. Belső rendszabályzat van, követelmények a tanulók viseletével, viselkedésével kapcsolatban, amiből nem engedünk. Úgy érzem, jól csináltuk, mert ezzel tartottuk fenn az iskola színvonalát. A Petőfi-iskola nemcsak tanít, hanem nevel is, és a kettő valahol egyenlő arányban kell legyen, mert nagyon fontos a tanítás, hogy átadjuk a tudást, a technikát, amivel tanulhatnak a gyerekek, de mellette emberi értékeket kell adni, amit sokkal nehezebb. Voltak problémás gyerekeink, de soha sem volt olyan nagy ügy, ami rendőrséget igényelt volna – a hagyományos nevelés meghozta a gyümölcsét” – értékelt.

A név mellé szimbólumokat is választottak az iskolában. „Felkértük Ercsei Ferenc egykori kollégánkat és Nagy Ödönt, akik közösen vállalták el egy Petőfi-szobor megalkotását. Először a gipsz változat készült el, amely az épületben van, utána öt évvel később a bronz változat, amely kikerült az iskola elé. Azóta ott tisztelgünk Petőfi szobra előtt” – mesélte. Ezzel egy időben elkészítették az iskola zászlaját, a Petőfi-zászlót, előkeresték az iskola régi, hagyományos jelvényét, amelyet kinagyítottak és a vitrinben őriznek. Nagyszülők hozták be a régi sapkájukat, jelvényüket és az iskolának adományozták, de régi értesítők is vannak, amelyekben az iskola rendszabályzatától a követelményekig, a kapcsolattartás módjáig sok minden megtalálható. „Nagyon jók ezek a füzetecskék, jó volt átlapozni, és ihletet meríteni belőle, hogy mi volt régebb ebben az iskolában. Ez az embernek adott egy támpontot, egy alapot is, hogy valahogy így volt régebben. Ragaszkodtunk, hogy ezek a szimbólumok meglegyenek, az iskola hagyományait akartuk kifejezni azzal is, hogy kint a bejárat mellé kifüggesztettük a márványtáblát azzal a felirattal, hogy minden tisztelet a gyermeké, a főfolyosóra pedig tettük azt a baglyot, amely a mindenkori tanerőknek állít emléket. Mert tulajdonképpen az iskolát ez a két dolog határozza meg: gyermek és tanerő, nem az igazgató – fejtette ki Kiss Ernő.

A volt igazgató szerint jó látni, hogy olyan iskola maradt utána, amelyik jól működik. „Nem az igazgató személye a fontos, és ezt bizonyítja az, hogy az igazgató elment nyugdíjba, és az iskolában megy tovább az élet. Személyes elégtétel, hogy a gyermekek rám köszönnek az úton, megkérdezik, hogy van, igazgató bácsi. Ez egy jóleső érzés, akárcsak a volt tanítványok, szülők, nagyszülők, ismerősök érdeklődése. A kollégák hozzájárulása kellett ehhez az eredményes munkához, mindenki a maga területén biztosította azt a szakmai és emberi hozzáállást, ami szükséges egy iskolában” – zárta a beszélgetést Kiss Ernő.