Huszárként harcolt a második világháborúban

A Székelykeresztúr melletti Csekefalván született 1921-ben, gyermekéveit ott töltötte, az elemi iskolát is ott kezdte. Később pilótaiskolába szeretett volna bejutni, mint mondja, felvételizni kellett volna, de éppen akkor beteg lett, így ez elmaradt.

„1942 júniusában vizsgáztunk, utána kineveztek Nagysolymosba tanítani. Egy hónap után megkaptam a behívót a 2. székely hegyi huszárszázadhoz. Arról volt szó, hogy az alakulat Csíkszeredában lesz, de nem kaptak helyet a lovaknak, így átkerültünk Szilágysomlyóra” – elevenítette fel.

A huszároktól is kérte az áthelyezését a repülősökhöz, de a parancsnoka azzal érvelt, hogy nem kell háromszáz méterre felmenni ahhoz, hogy az ember a nyakát kitörje, azt úgy is lehet, hogy a ló ledobja. Így elutasították. 1943-ben Nagyváradon elvégezte az első tiszti tanfolyamot, ennek nyomán magas tizedesi rendfokozatot kapott. ’44-ben beosztották frontszolgálatra, Lengyelországba, a ma Ukrajnához tartozó Kolomija és Kuti környékére került. „Felderítés volt a feladatunk. Első alkalommal nekimentünk az oroszoknak, és visszanyomtuk őket, de elfelejtették a lőszerutánpótlást. Kolomija előterében az oroszok egy toronyból megfigyelték a csapatainkat. A parancsnok azt mondta, az árokban gyűljünk össze. Ez volt a legnagyobb hülyeség, összetömörítettek minket, az oroszok aknatüzet zúdítottak ránk. Hatvan halottunk, sebesültünk volt” – magyarázta.

Később írnokként is dolgozott, majd a második tiszti tanfolyam elvégzése után megkapta a hadapród őrmesteri rangot. A Dunántúlra került, Nemesleányfaluba, ahol 17-18 éves fiatalokat kellett kiképezni a frontra, akik az iskolában voltak elszállásolva. „Oláh cigányoknak nevezte a székely fiatalokat az egyik tizedes. Én senkihez nem nyúltam soha, de akkor megvertem azt a tizedest, és mondtam, jegyezze meg, akkor én is az vagyok” – mondta az idős férfi. A kézigránát dobásának oktatásakor egy fel nem robbant gránátot szétbontott, amikor felrobbant a gyutacs és két ujját megcsonkította. Végül Bajorországban esett fogságba, novemberben ért haza.

„Hazajöttem, kineveztek Bözödre, majd Bözödújfaluba tanítani, utána Bögözbe. Egy év után jött a tanügyi reform, én kántor is voltam, így el kellett menni. Száldobos, majd Lövéte következett. Lövétén megölték a párttitkárt, ezért a katolikus tanerőket elhozták onnan, és minket, protestánsokat helyeztek oda” – emlékezett vissza Rácz.

Azután Vargyasra került, ahol 14 évet tanított, 1963-ig, és iskolaigazgató is volt. Felesége betegsége miatt ajánlották, próbálják meg kezelésre Hargitafürdőn a büdösgödröt. „Egy vargyasi volt akkor a polgármester, azt mondta, nem menjek vissza, maradjak Hargitafürdőn. Hét évet tanítottam és iskolaigazgató is voltam ott” – mesélte. A tanfelügyelőségen is dolgozott, majd a mostani Petőfi Sándor Általános Iskolában tanított, onnan került a csíkszeredai pionírházhoz igazgatónak.

„Ott fúvószenekart alakítottam, román és magyar tánccsoport volt, énekkar működött, a kis gazdasszonyok köre, fényképészet, bélyeggyűjtés, technikai kör, kerámiakör. Kört nyitottunk Csicsóban és Szentimrén is, kiterjesztettük a tevékenységet. Rácz József 1981 óta nyugdíjas. Szabadidejében méhészettel is foglalkozott, lakószövetségi ügyintézőként dolgozott. „Pedagógusként nekem az volt a lényeg, hogy ha a szülő a gyermeket ránk bízza, ne éljünk vissza a bizalommal, próbáljuk meghálálni. Mindig az állt előttem, hogy a becsület nem egy napra való, hanem drága kincs. Ha elveszíted, nehezen tudod visszaszerezni” – vallja Rácz József.

A teljes írás a Csíki Hírlap január 8-án megjelent lapszámában olvasható.