Ha választások, akkor Búzakalász

– Szándékosan időzítettek úgy, hogy a helyhatósági választások időszakában játsszák ezt a hasonló tematikájú drámát?  

– Mindenképp szempont volt ebben az évadban, hogy fontos, mindnyájunkat érintő kérdéseket vessenek fel az előadásaink, és hogy ezeket nagy magyar klasszikus által megfogalmazott változatban vagy szövegek alapján vigyük színre. Jókai Mór és Örkény István után Móricz Zsigmond egyik művéhez fordultunk, vállaltan azzal a szándékkal, hogy egy olyan problémát járjunk körül, amely most különösen élesen vetődik fel.

A politika, illetve közélet és magánélet harmóniájáról vagy diszharmóniájáról kívánunk beszélni. Egy házaspárnak a családi konfliktusa áll a történet középpontjában, a férfi egy olyan kisvárosnak a polgármestere, ahol éppen választások zajlanak. Ennek kapcsán járja körül azt a kérdést Móricz Zsigmond, hogy a közéleti tevékenység miként egyeztethető a magánélettel.

Továbbá, természetesen visszaköszönnek a nagy móriczi problémafelvetések is, hogy nyitni kell-e Európa felé, vagy bezárkózni, vagyis hogy mi történjen a magyarsággal az átalakuló történelmi társadalmi viszonyok között. Mit ad isten, ezek a kérdések most a 21. század elején is felvetődnek, így megfelelő aktualitással tudtunk nyúlni ehhez a színpadi műhöz, tenném hozzá, egy megfiatalodott társulattal.

– Ez a fiatalodás miként hatott a szereposztásra?

– Kezdeném azzal, hogy főszerepben Kosztándi Zsoltot láthatják, aki társulatunknak alapítótagja, így megannyi műfajban számos szerepet alakított. Ez egy hangsúlyos szerep, mivel egy erőteljesen megrajzolt móriczi drámai portré. Mindenképp fontos eseménynek számít, akár színházunk, akár a művész szempontjából véve.

A társulat fiatalodására visszatérve, egy sajátos helyzetről beszélhetek, ugyanis Kiss Bora és Kiss Andrea játssza a fontosabb női szerepeket. Ők társulatunk fiatal tagjai, osztálytársak voltak a vásárhelyi egyetemen, és ugyanebben az osztályban végzett Vass Csaba. Mivel az egyetemen tanítottam őket, a közös munkánknak már van hagyománya, van tehát szakmai előzmény. Szerintem, mindig számít, ha egy közösség emberileg is összeforr, esztétikailag is nagyon gyümölcsöző egy ilyen kapcsolat. A próbákon, és gondolom, az előadáson is, így inkább a lendületben, a nyitottságban mutatkozik meg a fiatalosság.

– A további szerepeket kik alakítják?

– Társulatunk jelentős színészei, Fülöp Zoltán, Márdirosz Ágnes, Lőrincz András Ernő és mások, a darab dramaturgiájához igazodva, villanásnyi epizódszerepekben tűnnek fel. Ezek, habár kis szerepek, nagyon fontos elemei Móricz színpadi művének. Nagyon nehéz színházi feladat elé állítja az alakítókat, hiszen nagyon sűrítetten, tömörítve, egy-két jelenetre korlátozódva, olyan erős jellemeket, esszenciális portrékat kell felszínre hozni, melyek megléte nélkül nem lehet teljes a darab összképe, nem jelenhetne meg a rendkívül színes társadalmi háttér.
 
– 1924-ben, a darab ősbemutatóját követően Lengyel Menyhért írt a Nyugatban (pontosabban az 1924. 4. számában) egy kritikát erről a színpadi műről, melynek a Móricz Zsigmond, a drámaíró címet adja, utalva arra, hogy a prózaíró éppen ezzel a darabjával formálódott színpadi íróvá. Szerinte remekműként is felfogható, mert megjelenik benne az „új dráma új hőse”...

– Igazából nem tudom, hogy ebben az esetben használhatjuk-e a „remekmű” jelzőt, mivel ebben a műben megtalálhatóak a móriczi színpadi útkeresés erényei, de ugyanakkor a korlátai is. Budaházi Attila dramaturggal rendkívül sokat alakítottunk a szövegen, így lett az eredeti három felvonásos műből kétrészes. Lemondtunk két epizódszereplőről, akikről úgy tartottuk, hogy nem szervesen kapcsolódnak ehhez a viszonyrendszerhez. A szövegkönyvön rövidítéseket, átszerkesztéseket is eszközöltünk, mindenképp azzal a céllal, hogy erősebben szólaltathassuk meg a darab esszenciáját, egy ma könnyebben átélhető formában.

– A rendezés más eszközeivel – gondolok itt a színpadi kellékekre, jelmezekre – megkísérelte-e korunkhoz igazítani a cselekményt?

– Külsőségekben egyáltalán nem aktualizáltuk, inkább eszmeileg, gondolatilag változtattunk rajta, hogy a mai ember is felismerje benne korunk problémáit. Nem kívántam, és különben barbárságnak tartom, hogy egy ilyen anyagot formai aktualizálással kiszakítsunk az eredeti miliőjéből, ahová történelmileg és tematikailag is tartozik. Amúgy, az elején említettem, hiába telt el közel száz év sok kérdés alapvetően nem változott, mai formában is aktuális, és ugyanúgy válaszra vár, mint a huszadik század elején.

– Rengeteget dolgoznak, ha csak az elmúlt hónapot vesszük figyelembe, közel húsz előadásuk volt, közben folytak a Búzakalász, valamint a Csodaforrás mesejáték próbái. Nem túl zsúfolt így a program?

– Válaszom az, hogy nem. A színházban mindig hajtás, pörgés van. Egyik bölcs pályatársam, Lengyel György mondta, amikor a debreceni színháznál volt igazgató és én próbáltam délutáni színpadi próbákat kérni, hogy „Miklóskám, a színházban délelőtt próbák és este előadás”. Ehhez komolyan tartotta magát, és én is azt hiszem, hogy ez így helyénvaló. Lehetőleg minden este játsszunk, és persze délelőttönként az egyik próba a másik után következzen. Ha egy színház nem ezen a hőfokon él, sorvadásra van ítélve.

Összegezve, egy nagyon szép munkafolyamat áll mögöttünk, különben úgy érzem, hogy minden új darabbal átadunk valamit a testünkből, életünkből, gondolatainkból. Természetszerű kötödésünk van ehhez az anyaghoz és munkához, ezzel a fontossággal és jóleső érzéssel invitáljuk a közönségünket, hogy vegyen részt ebben a színházi élményben.