Ezer kilométer két keréken, nyugdíjaskorban

Solti Imre Érmihályfalván született, negyven éve él Csíkszeredában. Mint mondta, mindig szerette volna ezt a távot megtenni biciklivel, most került rá sor. „Hogy miért, azt pontosan nem tudom megindokolni, kívántam, hogy megcsináljam, és most jött el az ideje. Lévén, hogy nyugdíjas lettem, most időm is lett rá, és annak ellenére, hogy a családom nem minden tagja támogatta az ötletet, belevágtam. Így utólag el is fogadom az ő féltésüket, mert azt tapasztaltam, hogy a kamionsofőrök, személyautók sofőrjei nem figyelnek a biciklisekre, nem vigyáznak rájuk. Sok a felelőtlen előzés, több alkalommal is volt olyan, hogy a szembejövő kocsisorban előztek, és az a húsz-harminc centiméter, ami kettőnk között volt, nem volt valami biztonságos távolság. Az ország területén minimális a bicikliseknek elkülönített sáv, a városokban, amelyeken áthaladtam, csak háromban – Nagykárolyban, Nagyváradon és Szatmárnémetiben – fedeztem fel bicikliutakat. Közel sincs annyi, mint Csíkban” – kezdte beszámolóját.

A biciklire felszerelt kilométeróra mérése szerint oda-vissza 999 kilométert tett meg. Augusztus 27-én indult, és szeptember 3-án érkezett vissza Csíkszeredába. „Mindenhol cserkészvezetőknél kaptam szállást, Magyarrégenben, Dézsen, Szilágysomlyón, majd Érmihályfalván. Visszafelé Nagybánya felé mentem, ez könnyű terep volt, de nagyon veszélyes útszakasz, mivel sokan közlekednek autóval, és itt sem figyelnek a biciklisre. Nagyjából napi 8–10 órát bicikliztem, de nem időre teljesítettem, egyedül voltam, nem kellett igazodjak másokhoz. Ahol megszomjaztam, megálltam. Kevés természetes forrást találtam, amelyből inni lehetett, mindig falvakban vagy kisüzleteknél álltam meg vízért. Nem kell előre felpakolni” – magyarázta Solti. A leghosszabb táv 164 kilométer volt, a legkevesebb 96 kilométer, amit egy nap megtett.

Magával csupán egy hálózsákot vitt, egy karikás ostort a kutyák ellen, két váltóruhát, egy pár szandált, tisztálkodó felszerelést. Csíkból elindulva tíz tepertős pogácsa is volt a csomagjában.
„A biciklire nem árt odafigyelni, mert az az egyik legfontosabb eszköz egy ilyen úton. És érdemes a biztonsági felszerelésekre is figyelni. Ugyanakkor legyen ott a javítófelszerelés is. Nekem nem volt szükségem rá.”

Amikor elindult, első útja a református tiszteleteshez vezetett, elmondta neki, hogy milyen útra készül. „Azt kérdezte, hogy miért megyek, valakinek felajánlom? Mondtam, hogy nem, én ezt az utat meg akarom csinálni, mert sokszor jártam autóval ezen az úton, mindig valaki vitt vagy hozott, és nem állhattam meg ott ahol akartam. Gondolok itt elsősorban a református templomokra, amelyek ott a dombok között el vannak rejtve, sok helyen magukra maradva. Mezőségen és Szilágyságon is keresztülmentem és ott elég sok elhagyatott templom van, nemcsak református, hanem katolikus is. Ezeket végigfényképeztem. A legfájóbb az volt, hogy olyan román falvakba mentem be, ahol megvolt a templom, bekerítve, lelakatolva, az udvaron hatalmas fű. Amikor a helyieket kérdeztem, hogy milyen templom, csak annyit tudtak válaszolni románul, hogy unguresc. Egy másik faluban, amint fényképeztem az út mellett található templomot, a szomszédságában lakó gyerekektől érdeklődtem, hogy milyen templom, az ő válaszuk is az volt, nem tudják, sose kérdezték.”

A férfi szeretné felhívni az autósok figyelmét, hogy kövessék elővigyázatosan a bicikliseket. „Csak egy emberrel találkoztam, aki szintén az országúton biciklizett, külföldről érkezhetett, mert még nagyobb csomagja volt, mint nekem. Különben csak a falvakban láttam bicikliző embereket.”

Solti Imre mindezek ellenére arra biztat mindenkit, hogy próbáljon ki egy ilyen utat, vigye véghez, mert szép tud lenni. „Írtam egy útinaplót, és azt a címet adtam neki, hogy: Hazafelé? Mert az, hogy negyven éve itt élek, megosztotta a hazát. Van itt is haza, ott is haza. Amikor arra megyek, oda megyek haza, visszafelé pedig ide.”