A székely múlt kutatója

Pál Antal Sándorral Csíkszeredában találkoztunk, ahová rendszeresen visszajár, akárcsak gyermekkora csíki helyszíneire, Karcfalvára és Madarasra. „Ha úgy vesszük, én tulajdonképpen csíkmadarasi vagyok, de születésileg karcfalvi. A család apai ága madarasi, az anyai ág karcfalvi. Amikor szülésre került a sor, anyám hazament Karcfavára, így én karcfalvi születésű vagyok. A gyermekkorom, mivel hadiárvák lettünk, egészen tízéves koromig Madarason telt, de a negyedik osztályt Karcfalván jártam, a nagyszüleimnél laktam, mert anyám közben férjhez ment, és a nevelőapámmal, aki geológiai kutatómérnök volt, járták az országot. Az 5-7. osztályt már Élesden, Nagyvárad mellett jártam, a középiskolát Nagybányán kezdtem, és miután a nevelőapám meghalt, hazajöttünk Madarasra” – mesélt kalandos gyermekkoráról. Később magántanulóként fejezte be tanulmányait a csíkszeredai, akkor vegyes középiskolában.

Nem lett gazdálkodó

Azt mondja, a csíki kötődése megmaradt azóta is, évente visszajár, több időt tölt itt, nyaral is, mikor Karcfalván, mikor Madarason. „A kötődésem úgy csapódott ki, hogy mindkét faluról írtam egy falutörténetet. Már kiskoromban jártam a mezőre, árva gyerekként a gazdálkodást folytatnom kellett, és közben magánúton tettem le a félévi vizsgákat. Nagyon szívesen végeztem mezőgazdasági munkát, és arra gondoltam, tanulmányaimat nem folytatom, csak jött a kollektivizálás. Anyámnak a jó tanácsadói azt mondták, Gizi, a gyereket iskoláztasd tovább, mert a mezőgazdaság jövője nem biztos. Egy kicsit gyengém volt az orosz nyelv, érettségin oroszból megbuktam, és csak egy év múlva pótvizsgáztam. Amikor felvételiztem a Bolyai Egyetemre, először megnéztem, milyen szakoknál nem kell oroszból vizsgázni. Egyedüli a közgazdasági szak volt, ahová oroszból nem kellett felvételizni, oda mentem” – mesélte nevetve.

Megtalálta a helyét

Az első egyetemi év elvégzése után, 1959-ben megtörtént a Babeş és Bolyai egyetemek egyesítése, a Babeşen nem volt közgazdasági szak, a Bolyain felszámolták. Aki a közgazdaságot akarta folytatni, Bukarestben tehette meg, aki jogra, történelemre akart menni, átiratkozhatott. Pál Antal Sándor elmondása szerint gyerekkorában rengeteg történelmi regényt olvasott, érdekelte a történelem, így átment oda, ahová szeretett volna az elején is kerülni. 1963-ban a történelem szakon végzett. „Harmadévtől az egyetemen nyáron egy-egy hónapot gyakorlatoztunk. Én a levéltárat választottam, az egész évfolyamról egyedüliként. Az erzsébetvárosi városi levéltárban magyar nyelvű iratokat céduláztam, tartalmat írtam nekik. Senki sem vállalkozott erre az eléggé nehéz levéltári szakmára, én ezt választottam” – mondta el.

Feltárul az írott múlt

Pál Antal Sándor szerint az egyetemet végzettek alig egy százaléka orientálódik a levéltárak felé, ezt meg kell ismerni és megszeretni. Úgy véli, ha az ember megismeri a levéltári munkát, rögtön tud dönteni, hogy neki való vagy nem. „Úgy képzelik el az emberek, hogy a levéltár unalmas. De a levéltár belső élete sokkal gördülékenyebb, változatosabb. Sepregetni nem sepregettem levéltárosként, de minden más munkát végeztem. Iratszámozást, leltározást, cédulázást, tematikus kimutatások készítését, terepmunkát. Ha van egy kicsi hajlama az embernek, nem tisztviselővé, hanem kutató szakemberré válik. Annak érdemes levéltárosnak menni, aki szereti a múlt kutatását, és újdonságokról számolhat be az olvasóközönség számára. Én itt megtaláltam a helyem” – vallja.

Pál Antal Sándor szerint a dokumentumokba beleolvasva feltárul az írott múlt,  amely rendszerint nem egyezik a ma elképzelt múlttal. „Emlékszem, kezdő levéltárosként az úgynevezett 1820-as úrbéri összeírásokat rendeztük, és az első kérdésem az volt, hogy lássuk, mi igaz abból, amit az egyetemen tanultunk, hogy a jobbágyokat mennyire kizsákmányolták. Ismerve a kollektivista gazdálkodók életét, ezt összevetve az összeírásból alkotott képpel, rájöttem, hogy a jobbágyok jobban éltek. Ezek voltak az első olyan impulzusok, amelyek után azt mondtam, a kutatást kell folytatni” – említette.

Eredményes alkotói munka

Első tanulmánya csíki vonatkozású volt, egy örökösödési per iratai – ebből egy tanulmány lett, a sajtóban is megjelent. A Marosvásárhelyi Állami Levéltárban kezdte pályáját, levéltáros, majd főlevéltáros, 1981-től a magyar paleográfia lektora az Állami Levéltár bukaresti továbbképző központjában, később Marosvásárhelyen levéltári szakértő lett. 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották. Történészi pályafutása kiteljesedett, doktori címet szerzett, részt vett a levéltárosi szakképzésben. 1989 előtt alig publikálhatott, később sorra jelentek meg az erdélyi magyarság és a székelység történetének számos területét érintő munkái, több rangos szakmai elismeréssel díjazták munkásságát. Kapcsolatot épített a magyar levéltárosokkal, mint mondja, 1990 után ezt kamatoztatta. „Nagyon büszke vagyok arra, hogy nekem fiókban elfekvő anyagaim nincsenek – mind meg tudtam írni és ki tudtam adni ezeket.” 

A Székely önkormányzat-történet című kötetében az autonómia változásait tekintette át. „Az önrendelkezés érvényesítése két tényezőtől függ: kell legyen egy közösség, amelyik igényli, és egy állam, amely átruházza ezeket a jogokat. Az igény létezik, a kérdés az, hogy ezt milyen mértékben igényli a közösség. Nem elég egy csoport, az elöljárók harcoljanak ezért, az egész közösség kell igényelje. Ezt meg kell értse mindenki, aki ebben a kérdésben valamilyen döntéshozó szerepet vállal” – állítja a történész.

Nem bújik ki a felkérések alól

Amikor a szakmai elismerésekre, díjakra terelődik a beszélgetés, azt mondja, szerinte túldíjazott. „Nem tudom, hogy valóban megérdemeltem-e ennyi díjat. Kettőre tényleg büszke vagyok. Az első a 2002-ben kapott Pauler Gyula-díj, ez levéltárosi tevékenységem elismerése. Utána kaptam még egy ráadást, a Széchenyi Ferenc-díjat, szintén szakmai vonalon. Tudományos vonalon az Akadémiától kapott Arany János-díjat is fontosnak tartom. Természetesen a többi is közel áll hozzám, gondolok a Székely Nemzeti Tanácstól kapott Gábor Áron-díjra is.”

Idős kora ellenére tovább dolgozik, feladatoknak, felkéréseknek igyekszik eleget tenni. „Igyekszem befejezni azokat a munkáimat, amelyek részben kész vannak, és ha még lesz időm, akkor újabb témákba fogok. De lemondtam több munkát is. Összeállítottam a székely pecséthasználat történetét és egy nagy albumot. Ez már befejeződött, elég vaskos kötet lett belőle reprodukciókkal. Van egy 90 százalékban befejezett Bodor Péter-életrajz, első változatban megvan Marosvásárhely vízellátás-története. A marosvásárhelyiek kérnek, folytassam Marosvásárhely történetét az 1848 utáni időszakban. A tudományos cím, a titulus kötelezettségekkel is jár, és nem bújhatok ki a felkérések alól” – magyarázta, hozzátéve, igyekszik megszabadulni egyes elgondolásaitól, terveitől, mégis szaporodnak a feladatok.