„Ezt a hangulatot sehol nem lehet megkapni”

A farsangról tudjuk, hogy ma ismert formája a 15. században alakult ki. Eredetét tekintve nem tisztázott, hogy nyugat-európai „kölcsönzésről” lenne szó, vagy magunkkal hoztuk. Maga a szó német polgári hatásra vall. Farsangkor fellazultak a merev szabályok, visszájukra fordultak a dolgok – az erkölcsös 16. és 17. században pajzán szokásai miatt tiltották is.

A farsang farka – a tulajdonképpeni karnevál – a víg időszak végnapjait jelenti: farsangvasárnapra a legény megkapta és kitűzte a lány beleegyezését jelképező bokrétát. Böjtelő hétfőn tartották az asszonyfarsangot, ahol férfi módra mulathattak a nők. Húshagyókedden eltemették a farsangot és a telet, hamvazószerdán elkezdődött a negyvennapos böjt.

A farsang végére pártában maradt lányokat és az agglegényeket kicsúfolták. Ez utóbbi Sófalván ma már nem divat.

A farsangtemetés a kereszténység előtti időkre nyúlik vissza, a tűzgyújtás, a maskarák, a mondókák, a zajkeltés mind a pogány hitvilág maradékai. A telet jelképező szalmabábu kedden kimúlt, az esti farsangi bálban elvirrasztották, szerdán pedig jajveszékelve, énekelve-táncolva utolsó útjára kísérték és elégették a sófalviak. A maskarába öltözött hagyományőrzők és hangoskodó kíséretük a falun végighurcolva Illyést tizenhárom portánál újra meg újra előadta a színjátékot. A bolondozás a „Ha meghalok, ki fog engem megsiratni?” kezdetű nótával indult, majd

erre utalt a nemiségét ábrázoló krumpli és murok, illetve a siratóasszonyok pajzán rigmusai. A méltatás mindenhol táncba fordult, majd eszem-iszom következett. A körmenet a halotti beszéddel és a bábuégetéssel zárult.

Ez a falu leglátványosabb eseménye: az alkalomra hazatérnek az elszármazottak, de sok a látványosságra éhező turista is. Székelyudvarhelyről több autóbusznyi kisdiákot hoztak ki a tanítók, egyikükkel sikerült is beszélnem a ricsaj közepette. „Most először vagyunk itt. A negyedikeseket hoztuk ki, ők már elég nagyok ahhoz, hogy felfogják, mi történik. Környékünkön egyedül itt él ez a hagyomány, ezért azt gondoltuk, élőben is látniuk kell.” A körben álló gyerekek szívesen nyilatkoztak arról, mi tetszett a legjobban: a tánc, az előadás, az asszonynak beöltözött férfi, a finom ételek.

Hogy volt régen? – kérdezem Ágoston András bácsitól, egykori szénbányásztól, aki maga is a „gyászolók” között van. „Más volt, mert eltemettük, ráborultunk öregesen, s énekeltünk egy régi nótát. Édesanyám is benne volt valamikor, siratóasszony volt. Aztán félbemaradott volt a kiöregedés miatt, és Kacsó Bandi bácsi hozta vissza, betanítva az akkori fiatalokat. A rigmusok a régiek, s ahogy járunk mindenfelé, mások szedik el tőlünk.

A tömegben sok a maskarás, de legalábbis festett arcú fiatal. Megszólítok egy lányt, aki szemmel láthatóan benne van a bolondozásban. Székely Anna székely embernek öltözött, mert „a férfiakat csúfolom ki, hogy nem kell ahhoz annak születni, hogy tökös legyél, kiállj magadért”. Az egyetemista lány vakáción van, de amúgy is hazajött volna, mert „ezt a hangulatot sehol nem lehet megkapni.