„Gumiparagrafus” – ahogy Vincze Gábor történész nevezi, hiszen mindenki belefér: az abszentisták, vagyis távollévők, akik valamilyen okból kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat; a kollaboracionisták, azaz minden, a magyar és német hadsereggel együttműködő magyar és német polgár.

Az 1945-ös agrárreform (187/1945. március 23. számú „földbirtok-rendezési” törvény) nemzetiségeket sújtó sajátosságára utal az a tény, hogy a kisajátítás alá eső földterületek fele Erdélyre esett, a földtulajdonosok 95 százaléka pedig Erdélyben élt. A CASBI-törvény és az agrárreform-törvény alapján

Mindezt tetézte még a politikai leszámolás, a népbíróságok kirakatperei, a szászok és svábok internálása, vagy munkatáborokba való elhurcolása. De még mindig nem volt elég!

Milíciákra szállított ezrek

1949. március 1-jén a kommunista kormány módosította az 1945-ös földreform-törvényt. A 87. számú törvényerejű rendelettel kisajátították a korábban meghagyott földbirtokokat (a földreform 50 hektárig meghagyta a – főleg– mintagazdaságoknak számító birtokokat) és kényszerlakhelyre telepítették a földbirtokos osztályt.

Jellemzően március 2-án lépett hatályba és 3-án hozták nyilvánosságra.

Erdélyben több ilyen központot jelöltek ki – Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyenyed, Sepsiszentgyörgy, Gyulafehérvár, Déva –, személyi igazolványaikba bepecsételték a D.O. (domiciliu obligatoriu) jelet, saját maguknak kellett hajlékot találni és munkát keresni, olyan körülmények között, amikor mindenhonnan kiutasították.

A Székelyföld folyóiratban és Hargita Kiadó gondozásában megjelent Nobile officium könyvben megszólaltatott interjúalanyok megrázó történeteket meséltek arról, hogy a népi demokrácia helyi hatalmasságai miként kobozták el a földbirtokokat és miként élték túl a 14 évig tartó kálváriát.

A csíktaploczai Lázár család Dél-erdélyi ágának képviselője, Lázár Pál lapusnyaki birtokos mesélte:

Néhai gr. Bethlen Anikó (1938-2020) mesélte Marosvásárhelyen: „Bethlen Bálint, apai nagyapám Keresden élt, ott maradt Dél-Erdélyben, és a románok 1944. őszén elfogták, majd a Tg-Jiu melletti gyűjtőtáborba internálták. Kb. hét hónapot tartották a gyűjtőtáborban, ahol olyan asztmát kapott, hogy rá egy évre meghalt. 1946. május 20-án, 57 évesen. Bethlen Bálint első feleségét, apám anyját, a sármási nagymamát és testvérét, Bánffy Dánielt CASBI alá helyezték, vagyonukat »megőrzésre« elvették. Valójában ők sem mentek el, hanem időközben a határt úgy húzták meg Magyarország és Dél-Erdély között, hogy lakóhelyük és birtokaik Romániához kerültek.”

A Németországból visszatért és a kutyfalvi Degenfeld-kastélyt visszaigénylő néhai Degenfeld-Schomburg István (1957–2021) szülei elbeszéléséből ismeri a történetet: „Anyai ágon is feketelistán voltunk, mert anyai nagyapám a bécsi döntés után hivatalt viselt Marosvásárhelyen a magyar államigazgatásban, közigazgatásban a Városházán. Ő volt István Mihály egy »régi vásárhelyi«, jó nevű ügyvéd. Háború után elítélték, mint háborús bűnöst, és másfél évig Enyeden volt börtönben, de nem tudtak rábizonyítani semmit, és a végén csak kiengedték. Tehát két kilakoltatás volt: édesapám 1948-ban visszajött orosz fogságból, és ott laktak édesanyámék házában, a Klastrom utcában, mert Kutyfalvát akkor már elkobozták. 1949-ben már anyai nagyapám Enyeden volt a börtönben és akkor a Klastrom utca házukból az egész családot kiköltöztették valami fabarakkokba a tanklaktanyával szemben.”

Negyven kilós csomagot lehetett összeszedni, de időt nem hagytak semmire, bevittek Szentgyörgyre egy fekete, dubaszerű autóval. Én tizennegyedik esztendőmben jártam, de még a hétesztendős öcsém is rajta volt a kizsákmányolók listáján. A Milíciának volt egy nagy terme, gyűlésterem lehetett, oda bezsúfoltak mindenkit, akit Háromszéken összeszedtek. Sokáig vártunk, amikor jött egy milicista és azt mondta, mindenki keressen magának lakást. Apámnak sok jó barátja volt, de kinek a nyakára menjen?

Szemerján kaptunk egy szobacskát, ott lakott a család másfél évet. Édesapám alkalmi munkát vállalt, ahol, mit kapott. 1950 nyárutó volt már, amikor beszélték édesapámék, hogy lázadás van a falvakban, ellenállnak a kollektivizálásnak. Bajkó Lajos bácsi, egyik sorstársunk mondta édesapámnak „Nézd meg Simon, ennek mi isszuk meg a levét!”. Hagyták, hogy a lázadás terjedjen el, legalább két-három hetet hagyták és provokáltak.

Olyan 60 km-re volt az állomástól. Ott volt az elhurcoltak között édesanyám és öcsém. Mi apámmal kimaradtunk. Gazdasági iskolába jártam Szentgyörgyön, ott értesültem, hogy Anyámékat elvitték. Búsultam, mi lesz most, de a tanáraim vigasztaltak. Jó emlékeim vannak Havadtői Imre igazgatóról, Demeter Sándor tanár úrról, aki Kőröspatakról származott, és aki mondta nekem – »Ne búsulj fiam, lesz valahogy!«

A családi vagyont már az 1921-es földreformmal megcsonkították. Szabó Kálmán, Urmánczy-örökös mesélt a családról:

„A két világháború alatt folyt az élet a maga medrében, román alkalmazottak is voltak a »groful ungur«- nál, nem volt a régi világban semmi ellenségeskedés. 1947-ben még ott születtem Régenben, majd egy év múlva Maroshévízre költöztünk. Apámnak között, üzlete volt a két háború között, amit lebombáztak, elveszítette. Hévízen nem kapott munkát, a piacon kezdett árulni, majd kőbányában dolgozott és lassan-lassan talpra állt. Akkor még volt valamennyi föld, ami csak teher volt, mert kuláklistára tették és be kellett szolgáltatni a »terményt« az államnak. Mivel nem volt, amit beszolgáltatni, arra kényszerültek, hogy megvegyék pl. a disznókat és aztán beadták az államnak. Az Urmánczyakat, akik itt laktak Hévízen, Jeromost és családját, feleségét és két fiát, valamint Gizellát, nagymama testvérét kitelepítették. Embertelen körülmények között laktak, pincelakásban, Gizella néném élete végéig ott is élt egy kis lyukban. István bácsi, apai nagybátyám itt élt (hadirokkant), de őt nem telepítették ki, ugyanis ő Kolozsváron egy színésznőt vett feleségül és a család kitagadta. Szüleimnek DO-t kellett pecsételni a személyi igazolványba, mert kirakták a maroshévízi lakásból, mint osztályellenséget. A város központjától 3 km távolságra lakhattak.”

Rejtve maradt családi történetek

A családi történetek mélyen rejtve maradtak – jóllehet a kitelepítés mindenkit érintett, a megbélyegzettek családtagjai sem járhattak iskolába, nevük még akkor is kísértett, ha csak elhangzott. A történelmi Tisza család Erdélyben maradt csegődi ágának leszármazottait Marosvásárhelyre telepítették ki. Tisza Kálmán így emlékezett vissza gyermekkorára:

„Anyám várandós volt velem a kitelepítés időszakában, úgyhogy én már itt születtem Marosvásárhelyen a legnagyobb nyomorúságban. Idejöttek Vásárhelyre és mindenki maga kellett gondoskodjon lakásról. Az egykori Szántó, később Hosszú utcában, ma 1918-as sugárút, egy neoprotestáns hívőcsalád fogadta be a családot. Onnan aztán felkerültünk a város feletti Somos-tető dombra vezető utcába, a Cornești utcába. Az utca felső végében, közel az erdő alatt, egy bizonyos Mercel József nevű szőlősgazdától béreltek a szüleim egy vályogházacskát, mondanám inkább kalyibának. Eredetileg a szőlőcsősz használta, de nem lakott benne, ide zárták a mezőgazdasági szerszámokat, a szőlőgazdálkodáshoz szükséges eszközöket. Egy alig 4x4 méteres helyiség volt, tulajdonképpen egy víz, villany és minden komfort nélküli csőszkunyhó. Négyen laktuk itt, volt benne két szalmazsákos ágy, egy szekrény, egy kis íróasztal két székkel, egy kályha – mellette egy fásláda, középen egy asztal, egy régi stelázsi falig érő polcokkal, meg vedrek, vízhordásra meg esővíz felfogásra a háztetőről, és ötliteres vizes kannák. Bátyám és én, amint felcseperedtünk, kannákkal mentünk vízért, a mi utcánkkal párhuzamos – szintén a »Somira« vezető Nyár utcába, ami egykor hivatalosan Széll Kálmán utca volt, és szüleim mindig a régi megnevezést használták.

Idővel ezért vettünk egy petróleumos viharlámpát is. (…) A Szekuritáté jól tudta, hogy ki volt Tisza István, a Tisza-család. A Tisza név még egy vályogkunyhóban is veszélyes volt. A magyarországi 1956-os forradalom leverését követő időkben házkutatásokkal zaklatták a családot. Egyik házkutatásra jól emlékszem. Harmadik-negyedik alkalommal jött ugyanaz a két tiszt, nagyon céltudatosan kerestek valamit. Édesapám, bár rendszerint kiküldött az udvarra ilyen alkalmakkor, hogy megóvjon minket a kellemetlen zaklatásoktól, akkor kivételesen behívott minket is. Emlékszem, állva alig fértünk a szűk szobában. Valamit megérezhetett, gyanút keltett valami. Az ajtó mögött állt egy stelázsi, tányérokat, csészéket, evőeszközöket tartottunk rajta, pléhből valamennyi, élelmiszert is talán. Az egyik nyomozótiszt lerakta a pisztolyát a polcra és oldalgott volna ki, amikor Édesapám rászólt: »Vigyázzon százados úr, nehogy ott felejtse, még baja eshet!« De már a másik lépett is be, tehát szépen összejátszottak, hogy a bizonyítékot megtalálják. Volt egy kis íróasztala Apámnak, minden iratot onnan összeszedtek, és elvitték egy beszélgetésre a Borsos Tamás utcai székházukba. Napokig mindhiába vártuk, nem engedték el, letartóztatták. Hogy hány napot tartották ott fogva, nem tudom, és azt is csak utólag tudtuk meg, hogy Vásárhelyről Kolozsvárra szállították a fogdába.”

A D.O. egy 1963. augusztus 23-án született rendelettel szűnt meg. A történelmi családok kálváriája azonban azóta sem. Utánuk következtek a módos parasztok (kulákok), majd a kollektivizálással a falusi gazdálkodók, a politikai megbélyegezettek, azaz a kommunizmus évtizedei az osztályellenséggel való folyamatos leszámolás korszaka volt. A rendszerváltozás utáni romániai visszaszolgáltatás ma is tart, éppen a visszaállamosítás szakaszában (lásd. Bánffy-család) tart. A történelmi családok képviselői sorsuk méltósággal való vállalásával, a konzervatív értékekhez való ragaszkodással (keresztény hit, családi egység, a munka tisztelete és erkölcsi helytállás), és konok kitartással a mai nemzedék előtt is jó példával szolgálnak.

Oláh-Gál Elvira