Nem akármilyen tutajos múltjuk van a székelyeknek

A legtöbb gyergyói fertálytutaj 6 öl (11 és fél méter) hosszú volt, 9, 11, de leginkább (és legtöbb) 12 szál gerendából állt össze. Azért nevezték fertálytutajnak, mert ilyenből négy tett ki egy egész tutajt, miután Marosvásárhelyen alól, Malomfalvánál már annyira kiszélesedett a folyó, hogy össze tudták kötni.

A tutajosokat Gyergyóban béresnek nevezték. A tutajozás igen nagy hozzáértést igényelt. Egy fertály tutajon 2 személy utazott. Az első nagy tapasztalattal és erővel rendelkező férfi volt, aki az apacsinával, vagyis a vezérrúddal irányította a tutajt, míg a mögötte álló, aki akár nő is lehetett, a hátsó kormányrúddal segítette a kormányost, különösen a kanyarokban. A tutajosok nyájakba szerveződtek. A gyergyóremetei néphagyomány szerint egy nyáj 2–12 tutajból állt. A nyájba való szerveződésre az útközben adódó nehézségek leküzdéséért volt szükség.

„December-, januárius- és februariusban már újult erővel kezdődik a tutajgerendák Maros felé hordása. Ho! Hi! Csá! és Ne! szavak hangzanak ekkor a dolgosok ajkairól, kik nagy kínlódással vezetik a szegény ökröket egy részről a másra, hogy közeledhessenek a Maroshoz, az óhajtott helyhez. Itt, miután megérkeztek, a tutajgerendákat vagy egymásra, rakásba teszik, vagy pedig rögtön tutajjá kapcsolják össze. Ez alkalommal a legnagyobb zaj uralkodik a Maros-parton. Sokszor viszályok és verekedések is keletkeznek, de még sokszor némely viszályos emberek e helyt vesztik el életöket.
Alig ment a Marosról a jég, a havasokba még nagy hidegek vannak márciusban, midőn már a havasi emberek, nagyok kicsikkel együtt, Maros felé futva és örvendezve kiáltanak: nagy víz van, induljunk lefelé, mert már rég nem jártuk a marosi utot, s azon kívül szükségeink is várják. Így nagy csoportokba menve, az emberek ráülnek a tutajokra, és indulnak a Maroson lefelé.
A Maroson lefelé, kivált Szászrégenig az útjok legrosszabb, mind mikor nagy a víz, mert akkor nem tudják jól igazítani a tutaját, és így egyik marttól a másikhoz csapdosódnak, víztől összerombolnak, s ilyenkor életűk is veszélybe forog a tutajasoknak, mind mikor kicsi, mert ekkor a Maros mélyibe láthatlan kőszirtekhez érintve esmét kockáztatják életöket a szegény emberek. De még többször szenvednek a tutajasok tutaj-rakásokba, ahol a tutajak összeromlanak és egymásra ház gyanánt emelkednek, úgy hogy itt többször többek áldozatul adják magokat a haboknak, vagy a tutajgerendák közt a legborzasztóbb halállal végeztetnek ki…”

Szabó Sámuel: Erdélyi néphagyományok 1863–1884 (Marosvásárhely, 2014)