A százéves Ilona néni élettörténete fordulatosabb, mint egy regény

Kálmán Ilona néni 1919. október 21-én született, és érdemes meghallgatni évszázados életútját – invitált a jeles napra Gál Zoltán gagyi unitárius lelkész. Míg ballagtunk a dombon álló porta felé, elmesélte: úgy két éve Ilona néni megkérte, hallgassa meg az élettörténetét, hogy tudja majd a tiszteletes elprédikálni őt a temetésén. Szombaton, a nagy családi születésnapon három – aztán még egy – tortát kapott, szabadtűzön, üstben főzték unokái a báránytokányt, Melinda pedig viccelődött a többszörös dédnagymamával:

Mire Ilona néni huncutul megjegyezte: menne is ő, de akit várt, nem jött el...

Sírtunk, nevettünk

A virágcsokrok számán is látszott, érkezésünkig már milyen sokan gondoltak rá. A lelkész szavaitól, emléklapjától elborították szemét mégis a könnyek, kellett egy kis biztatás, hogy estig örvendezzen. Rátámaszkodott a járókeretre, és kilépegetett az udvari terített asztalig, mondván: mingyá’ esztendeje, hogy kétszer járt ki a küszöbön.

Amíg kollégánk és a családtagok fényképezgették a szülinapi gyertyák mellett, a lelkész megkérdezte: mikor állt utoljára modellt egy fotográfusnak? Hamar jött a válasz, „sokat fényképeznek, még az internetre is feltették a képemet”. Nem is csoda, jegyezték meg a vendégek,

Ilona néni Budapesten született. Édesapja nagymedeséri, édesanyja siklódi születésű volt. Budapesten ismerkedtek meg az egykori erdélyi fiatalok, épp hogy leszerelt az első világháború után az édesapja. Aztán négy évet Somogyban laktak. Amikor négyéves volt Ilona néni, hazaköltöztek. Nagymedeséren nem kaptak lakást, Firtosmartonosban telepedtek le. Tízévesen Ilona néni befejezte az iskolát, és egy székelykeresztúri özvegyasszonyhoz adták „társalkodónőnek”.

Visszagondolva elmondta, mindenütt jól telt neki, mindenütt szerették. Budapesti munkaadója minden jót, dicséretet beleírt a cseléd-, azaz munkakönyvébe: ügyes, becsületes, szorgalmas. A második világháború táján jött haza.

Leánykérés és esküvő

Jövendőbelije huszonöt évesen özvegyen maradt, gyerekágyi lázban elhunyt a felesége. Háborús behívót kapott, és hogy az „öregasszonyt”, idős nevelőanyját ne hagyja egyedül, sürgősen meg kellett nősülnie – sorolta Ilona néni.

Aznap este, amikor megismerkedtek, megkérdezte Ilonától: akar-e férjhez menni? A lány viccre vette, és visszavágott: nem is akar apáca lenni. (Annál is inkább, mert unitárius.)

Ez májusban történt, de Ilona keresztlevele csak augusztusban érkezett meg Budapestről. A szépemlékű József akkor a nősülés okán elkérezkedett határvadász alakulatától. Egy csütörtökön elmentek a tisztiorvoshoz vérvételre, és utána házasodási szándékukat be akarták jelenteni a siménfalvi jegyzőnek. Amaz szólt, hogy azon nyomban összeadja őket. Ilona néni végignézett magán: Így? Nem úgy vagyok öltözve. „Nem baj, szólt a vőlegény, az a fő, hogy holnap arathatunk!”

Nekünk elmagyarázta a százéves néni, hogy úgy volt öltözve, ahogy Keresztúrra menni szokott… Hamar kerítettek négy tanút is. „Megesküdtünk” – summázta.

Megemelte a születésnapi pálinkáspoharat, körbenézett: „Isten adjon erőt, egészséget mindenkinek!” Majd folytatta: Élelem akkoriban otthon is szűkön volt. Az anyósa, az „öregasszony” feltarisznyálta a keresztúri útra túrós puliszkával, hagymával, és szilvaízet is tett fel nekik. Volt fél liter pálinkájuk, azt ott helyben elosztogatták. Amikor már a tehénszekéren, „egy szál cólos deszkán üldögélt”, eszébe jutott: ez az ő menyasszonyi kocsija.

Egy szép, zöld helyen megálltak, letelepedtek, kipakolta a túrós puliszkát. A férje szólt, „Igyunk egy kortyot, elvégre esküvőnk van”, s felbontotta a boltban vett pálinkásüveget. „Ettünk, s jöttünk” – sorolta az esküvőjük napjának történéseit Ilona néni. Hazamentek a szüleihez, épp aznap sütött az édesanyja kenyeret, „s tiszta véletlenül kalácsot is”, abból ebédeltek. Másnap pedig arattak.

„Azt az egyet bánom”

Ugyanabban a kismedeséri utcában kezdték az életet, ahol most is lakik Ilona néni. „A dombon volt egy kicsi ház. Azt az egyet bánom, hogy akkor nem fényképeztek, most meg tudnám mutatni azt a kicsi házat” – merengett el.

Leéltek egy életet együtt, végig gazdálkodtak. Előbb a sajátjukban, aztán amikor kollektív gazdaság lett, akkor ott. Gyermekük nem született, örökbe vettek egy fiút, akit másfél éves korától együtt neveltek. Sajnos ő is meghalt, Csaba, Attila és Melinda unokák. Csabáékkal egy udvaron lakik Ilona néni.

Isten éltesse egészségben!

Időközben megérkezett Simó Dezső Szabolcs polgármester és Lőrincz Endre alpolgármester köszönteni, kapott egy negyedik születésnapi tortát is Ilona néni. Közben megjegyezte, idáig nem volt semmi baja, csak az éjjel az alvással egy kicsi. „Izgatta magát a születésnapjáért” – ölelte át lányunokája. „Arra kérem a Jóistent, hogy amíg életet ígért, őrizzen meg és adjon egészséget” – emelte poharát az ünnepelt. Erre koccintottunk.

Míg felszolgálták a fiatalok az ebédet, Ilona néninek eszébe jutott egy emlék: fiatal korában kollektív volt. Még a megyei főnöknek is adott ebédet. Aki a következő évben felismerte fiacskájával Ilona nénit Keresztúron, és meghívta a cukrászdába egy süteményre, megjegyezve: „Maga megérdemli, a vármegyében nem volt olyan ellátásban részem sehol.” Unokahúga mellettem megerősítette: Ilona nénjééknél mindig terülj-terülj asztalkám volt.

Végül fotós kollégám megörökítette a hajdan volt ifjú párt ábrázoló korabeli képpel az elmúlt évszázad tanúját, akinek életszeretetén, humorérzékén nem talált fogást az idő.

Nem faggattuk a hosszú élet titkáról, hiszen egyetlen mondatában rejlik az: „Amivel megbíztak, mindenre kapható voltam.”