Megtapasztalt mélyszegénység – Kelemen József magyar katonaként szolgált fél éven át Afganisztánban

A tartományon belüli infrastrukturális projekteket kellett kivitelezni a helyieknek, ezt kellett koordinálnunk, illetve a biztonságot kellett megteremtenünk. Az én felelősségi területem az iskolaépítés és orvosi rendelők építése volt. Összekötő csoportparancsnok voltam, így az én dolgom az volt, hogy a három területre osztott tartománynak az egyik területét kellett ellenőriznem, új projekteket kellett találni és leszervezni.

– Kik ezek a helyi vezetők?

– Több fajta vezető van ott. A 2010-es Afganisztán egy demokratikus köztársaság volt, azaz próbált lenni, Afganisztáni Iszlám Köztársaság volt a neve még pár nappal ezelőttig. Az ország tartományokból áll, a tartományok járásokból, és ezeknek van tartományi-, illetve járási vezetőik, és rendőrfőnökük is. Voltak választások is természetesen, ahogy az egy demokráciában lenni szokott,

De az államhatalmon kívül minden közösségben van egy úgynevezett shura vagy jirga is, azaz tanács. Ezekben a tanácsokban jelen lévő öregek/bölcsek is valamilyen szinten vezetők voltak. Volt olyan helyzet is, hogy a járási vezetőnek más volt a prioritása, ami nem biztos, hogy megegyezett a shura, azaz a nép által kiválasztott vezetők prioritásaival.

Ha a helyiekkel beszéltél, akkor természetesen ők a falu infrastrukturális fejlődésére fektették a hangsúlyt, a járási vezető pedig a saját falujába kért volna valami fejlesztést. Voltak kiemelt területek, amelyekre hangsúlyt fektettünk, ezért olyan fejlesztéseket helyeztünk előtérbe, amelyekkel több embernek segíthettünk, viszonylag olcsóbb beruházással, hiszen végesek voltak az eszközeink.

– Hogyan fogadták a katonákat a helyi lakosok?

– A legtöbb helyen pozitív volt a fogadtatás, de ez kulturálisan kódolt viselkedés, mert náluk a vendéglátás is vallási/törzsi kulturális alapon működik. Kötelezővé teszi számukra azt, hogy vendégül lássanak, vendégszeretők legyenek. Az ottani viselkedéskód azt követeli meg, hogy még az ellenségedet is vendégként fogadd, tehát ha bejön a faludba, vendégül lásd, ha kimegy onnan, majd lerendezheted vele a dolgokat. Ezért nehéz volt megmondani, hogy ki volt az, aki igazából szívesen fogadott. Amit az egyenruháinkon láttak, az egy zöld ISAF (International Security Assistance Force) feliratú pajzs volt, ezért amíg nem kezdtél el beszélgetni velük, addig amerikainak gondoltak. Persze, egy idő után már megismerték a magyar zászlót a járműveinken.

Egyrészt azért is, mert az volt az érdekük, hogy éreztessék, ott béke van, és a saját területük biztonságosnak tűnjön, hogy továbbra is folytatódjanak a beruházásaink. Viszont sok helyi csoport van, nem csak a tálibok, például a hadurak csapatai, a hadurakkal kapcsolatban álló drogtermesztők csapatai, tehát sok kisebb csoport, akik ellenségesen léphettek fel.

Amit mi tudtunk az az, hogy a tálibok és ellenállók jelenléte a mi tartományunkban 2010 tavaszán növekedett meg a déli területeken megindított szövetséges hadműveletek hatására.

– Milyen volt a nők helyzete akkor, egyáltalán láthatóak voltak a nők?

– Fontos megemlíteni, hogy ahol a mi bázisunk volt Pul-e Homriban (magyar kiejtéssel: Puli Humri), nagyvárosnak számít Afganisztánban (lakossága mintegy hatvanezer fő – szerk. megj.). Volt ott egy cementgyár, sajtgyár, a város egy jelentős mezőgazdasági centrumnak számít, de van egyetemük is, akkor járhattak nők is erre az egyetemre. De van egy másik véglet, a vidékiek helyzete, ahol abszolút semmi nincs, csak völgybeli kis falvak, egy iskolával, ahol jobb esetben volt egy sátor vagy kisebb épület, ahol a lányok is járhattak iskolába, de nem mindenhol. Mindenkinek volt mobiltelefonja ugyan, de internet nem volt, akkor még a 3G meg 4G sem volt.

Ez volt az egyik véglet, a másik a felszabadultabb életet élő nagyvárosiak, ahol a nők nagy része csadorban ugyan, de járkált az utcán, járt egyetemre, dolgozott, és még a politikai életben is aktívak voltak. Néhány nő a városban burka nélkül is járkált. Ha például átadtunk valamilyen beruházást, ami nem konkrétan nőknek volt célozva, amilyen például egy lányiskola, hanem mondjuk egy másfajta iskolát, akkor a nők nem voltak láthatók, nem hívták el oda a nőket. A régi fényképeimet elnézve ezeken a ceremóniákon egyiken sem látható egyetlen nő sem a helyi lakosságból.

A helyi tolmácsok néha mesélték nekünk, hogy a nagyvárosban is úgy néz ki egy lakodalom, hogy külön vannak a nők és külön a férfiak, nem koedukált módon zajlik, de legalább járhattak a nők is társaságba. A nagy kérdés, hogy ez folytatódhat-e most vagy sem.

– Hogy látja, volt-e értelme az elmúlt húsz évnek, amíg próbálkoztak demokratikus elveket exportálni Afganisztánba? Megérte?

– Ha onnan közelítjük meg, hogy, hány ember halt meg, hány helyi lakos, gyerek sebesült meg, hány katona veszett oda, vagy mennyi pénz ment bele ebbe az elmúlt húsz évben, akkor nehéz gondolkodás nélkül azt mondani, hogy megérte.

Az egésznek az volt a célja 2001. szeptember 11-e után, hogy az al-Kaida terrorista csoportosulást felszámolják, és meggátolják azt, hogy Afganisztán egy olyan hely legyen, ahol különböző terrorista csoportok képezhessék az embereket, akik aztán a nyugati világra támadnak. Ez volt a célja a beavatkozásnak, ha ez nem történik meg, és nem vagyunk ott húsz évig szövetségesek, akkor sokkal rosszabb is lehetne ma. Nehéz megmondani, hogy mi lett volna, ha nem avatkoznak bele a nyugati hatalmak. Nem egyszerű a válasz erre kérdésre, ugyanis elvesztettem/elvesztettünk ott katonatársakat, barátokat, és sokáig távol voltunk a családjainktól is. De látom az értelmét, mert

– Hogy történhetett meg, hogy a képzett afgán kormánycsapatok megadták magukat a táliboknak egy-két nap alatt, egyetlen puskalövés nélkül?

– Több oka van annak, hogy egy 180 ezres hadsereg, fejlett haditechnikával, sok belefektetett pénzzel és jó kiképzéssel pár nap alatt felmorzsolódott és eltűnt. Egyrészt morálisan morzsolódtak fel ezek a csapatok.

Az afgán nemzeti hadsereg az egész ország területéről szedett össze embereket annak idején, nem csak egy törzsből, hanem mindenhonnan jöttek emberek a katonaságba. Ezeket a katonákat kezdték el győzködni, amikor haza mentek szabadságra a falvakba, hogy tegyék le a fegyvert, mert vége mindennek, és a helyi tálib vezető megígérte, hogy nem fogja őket bántani. Ezeknek a katonáknak a nagy része vissza se ment, tehát dezertált. Az afgán nemzeti hadseregben is voltak etnikai feszültségek, hiszen sok különböző népcsoport és törzs volt ott, de

A rendőrségen és a hadseregen belül is egy-két hónapja nem kaptak már fizetést, és ez még jobban csökkentette a harci kedvüket. Afganisztán amúgy is egy viszonylag új állam, és az afgánok számára nem az országhoz való tartozás a legfontosabb szempont.

Kissé sarkítva ugyan, de úgy gondolom, hogy ezt egy magyarországinak nehezebb megélnie, de valószínű, hogy egy erdélyi magyarnak könnyebb ezt a fajta gondolkodást megértenie.