Kisvárdai látkép: erdélyiek főszerepben

Két nappal a kisvárdai eredményhirdetés előtt így értékelt Nánay István színikritikus, a fesztiválprogram főválogatója: „A fesztiválra beválogatott produkciók 70 százalékban visszaigazolták döntéseinket, kritikusként azonban legfeljebb az előadások felével lehetek maradéktalanul elégedett, az a hat előadás viszont bármelyik seregszemlén megállná a helyét. Színháztörténeti pillanatról azonban nem beszélhetünk, legfeljebb egy-két társulat útkezdésének, vagy irányváltásának jeleit láthattuk.”

Az idei, jubileumi rendezvény valóban nem nevezhető a „legek” fesztiváljának. Főleg azért nem, mert a technikai adottságok nem tették lehetővé néhány, vitathatatlanul jelentős művészi értéket képviselő előadás meghívását. A korábbi bejáratott válogatási gyakorlathoz képest a szervezők idén újszerű rendszerben kívánták kialakítani a fesztivál programját, a 12 versenyelőadás közé elsősorban klasszikus művek újraértelmezett feldolgozásai és nem hagyományos formájú produkciók kerültek. Néhány jelentős színház – a Szabadkai Népszínház, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház vagy a kézdivásárhelyi Városi Színház – nem is élt a fellépés lehetőségével, de anyagi megfontolásokból a programba került előadások során is kurtítani kellett.

„Különböző, főleg technikai, részben pedig anyagi okok miatt az erdélyi produkcióknak alig több mint a fele jutott el végül Kisvárdára az általam arra érdemesítettek közül – összegzett Sebestyén Rita színháztörténész-szakíró, aki a fesztiválra szánt erdélyi kínálatot szemlézte. – Több előadásért is fáj a szívem, ilyen a kolozsváriak Don Juanja, vagy A Fösvény Sepsiszentgyörgyről, de a versenyprogramban szereplő előadások beváltották a reményeket, hűen tükrözték egy nem túl kiemelkedő színészi idény kínálatát.”

Hiteles képet nyújtani a különböző régiók olyan színházi és művészi törekvéseiről, amelyek egyben újdonságot, kreatív alkotói szemléletet is tükröznek: ez volt a negyedszázados kisvárdai fesztiválra való válogatás elsődleges célja. A rendszerváltások évében, 1989-ben, Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja elnevezéssel indult seregszemlére anno még Romániából, Csehszlovákiából, Jugoszláviából és a Szovjetunióból várták a résztvevőket. A nemzetiségi színházi találkozó alapgondolatát Pribula László, a kisvárdai Ady Endre Városi Művelődési Központ igazgatója vetette fel 1987 végén egy budapesti tárgyaláson, a fesztivál pedig mára az anyaországon kívüli színházak legfontosabb szakmai összejövetelévé nőtte ki magát. Egyszerre baráti találkozó és művészi megmérettetés, eszmecsere és megmutatkozás, ugyanakkor a szakmának, illetve a közönségnek egyaránt szólni kíván.

A különböző kényszerűségek által korlátok között szorított fesztiválon mindenképpen helye volt és hatalmas sikert aratott a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata már eddig is szép pályát befutó közös produkciója, a Bányavakság. A magyar–román együttélés problémáját meglehetősen alulnézetből boncolgató előadás minden pillanata hatott, a közönség és a szakma is díjazta a már-már elviselhetetlen őszinteségű és humorú témakezelést, no meg az öt színész briliáns alakítását. Hálásan tapsoltak a Várszínpadon a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem vizsgaelőadásának, a Homokozónak és a Koronázásnak is, hiszen mindennapjaink „homokozójában” és próbatételei során valamennyiünk találkozunk a szolid erőszak, a területfoglalás, a féltékenykedés tényleges vagy szimbolikus megnyilvánulásaival.

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház kínálatából A fösvény is Kisvárdára kívánkozott, de csak az Imposztor díszlete volt kivitelezhető, ami ugyancsak általános tetszést váltott ki. „Úgy gondolom, az Arany-Légy című előadásunk a jelenlegi társulat őszinte tükre. Olyan produkció, amelybe mindenki belevitte ötleteit, tudását, lelkesedését” – mondta a csütörtök esti előadás előtt Czegő Csongor, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház igazgatója. A Csíki Játékszín versenyen kívül a Tolcsvay-Müller-Müller szerzőpáros musicaljével, az Isten pénzével lépett fel, és aratott hosszan tartó tapsot.