Dél-afrikai Köztársaság: a világ egyetlen országban

Mit keresek én ott?

Minden úgy kezdődött, ahogyan azok a dolgok szoktak kezdődni, amelyeknek túlnyomó többségéből sosem lesz semmi. És én pont úgy reagáltam rá, ahogyan azokra a dolgokra szoktam reagálni amelyekről tudom, hogy túlnyomó többségükből úgysem lesz semmi. Nem vettem túl komolyan. Egy spártai stílusban megfogalmazott LinkedIn (szakmai közösségi portál) üzenet: munkaajánlat, Dél-afrikai Köztársaság, GSM-hálózat szervizelése, egy hónap. Ezt követte néhány telefonhívás (amelyeket rendszerint hosszú és csúnya számokról kezdeményeznek az illetékes fejvadász cégek, amelyek rendszerint olyan országokban honolnak, amelyeket a Google-en kívül senki más nem ismer), ami után hetekig mély csend szállt az ügyre. Aztán hirtelen minden nagyon sürgős lett, beindult a szerkezet. A munkaadó beüzent, hogy borzasztóan sürgeti az idő, lehetőleg már tegnap el kellene kezdeni a munkát, úgyhogy mozgás vízumért és indulás délre, de szorgalmasan.

Az első kihívás: eljutni oda

A dél-afrikai köztársasági vízum beszerzése élményteljes kaland. A bukaresti követség a harmadik telefonálás után (az első kettő szégyenteljes módon ebédszünet közben zavarta meg a tisztelt hivatalt) szívélyesen megküldte a vízumhoz szükséges, több mint 10 dokumentumot tartalmazó listát. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere: meghívó, munkaengedély, igazolások, véget nem érő nyomtatványok izgalmas kérdésekkel stb. Amikor minden összeállt, már csak az egymást követő rengeteg munkaszüneti napot kellett átvészelni (egyértelmű, hogy mind a romániai, mind pedig a dél-afrikai hivatalos munkaszüneti napokat tiszteletteljesen megünnepli a hivatal) és már indulhattunk is.

Az első benyomások hitelessége megkérdőjelezhető, mivel egy 14 órás, éjszakai, ám jórészt szorgalmas borkóstolással átvirrasztott repülőút után zúdultak rám. Az élmény szürrealisztikusra sikeredett: a vámos, miközben gonosan nézi a gyógyszereket a csomagomban, valami dalt dúdolgat és le-fel lépegetve táncol, a reptér előterében egy hatalmas kőelefánt mereszti rám a buta szemeit, a bérelt kocsiban a kormány jobb oldalt, a sebváltó bal oldalt van, a jobbkéz-szabály balkéz-szabály lett, a (közben Londonban betársult bolgár) kolléga helyeslően bólogat, ha nemet akar mondani és rázza a fejét, ha egyetért, délután hat órakor sötét van, éjjel fázok és jön a tél. Mindez pálmafák alatt, májusban. Ja, és a Dacia Logan is Nissanként fut. Nem értem...

Tények és számok

A Dél-afrikai Köztársaságról azt mondják, hogy ezerarcú ország. Van itt minden, ami máshol ritkán lelhető fel ugyanazon állam területén: sivatag, mocsaras területek, füves tájak, szubtrópusi erdők, magas hegyek, valamint két Óceán (Atlanti és Indiai). Az ország területe afrikai viszonylatban közepesnek számít, a mi léptékünkkel nézve azonban meglehetősen nagy: 1,2 millió négyzetkilométer, ami Románia területének kb. ötszöröse. A lakosság legalább annyira sokszínű (minden értelemben), mint a földrajzi viszonyok: kb. 50 millió lakos (plusz 2–5 millió illegális bevándorló) 11(!) hivatalos nyelvet beszél. A legelterjedtebb nyelvek a zulu, a xhosa, az afrikaans és az angol. Az afrikaans érdekessége, hogy a holland nyelv dialektusa és ugyanakkor a világ legifjabb hivatalos nyelve is. A beszélt nyelvek között megtalálható továbbá a busmanok jellegzetesen „kattogós” nyelve is, amely élőben pont olyan viccesen hangzik, mind ahogyan azt Az Istenek a fejükre estek című filmből ismerjük. Eredetét tekintve a népesség kb. 80%-a afrikai, 9%-a európai, 8%-a színesbőrű és 2%-a indiai, illetve ázsiai eredetű. A színesbőrű kifejezés Dél-Afrikában teljesen mást jelent, mint a világ többi pontján, itt ugyanis ezalatt az afrikaans nyelvet beszélő, holland telepesek és azok ázsiai rabszolgáinak közös leszármazottjait értjük.


A flóra és a fauna szintén hűen tükrözi a dél-afrikaiak által annyira magasztalt sokszínűséget. A természet védelme kiemelt fontosságú feladat, a kormány kimondottan nagy hangsúlyt fektet az elővilág gondozására és hosszú távon fenntartható védelmére. Rengeteg nemzeti park található az ország területén, ezek összesen közel négymillió hektáron nyújtanak szakszerűen kialakított életteret a több száz hivatalosan számon tartott állat- és növényfajnak. A dél-afrikai szafaris kirándulások legnépszerűbb sztárjai a Big Five-ként emlegetett oroszlán, leopárd, orrszarvú, elefánt és bölény ötösfogat.

Az ország történelme nagyon régi időkre nyúlik vissza, egyes feltételezések szerint ez a vidék a világ és a civilizáció bölcsője. Nemrég feltárt barlangrajzok alapján az első Homo Sapiens kb. 300 000 évvel ezelőtt itt jelent meg, a mai Dél-afrikai Köztársaság területén. Kb. i.e. 200 körül, újabb fejezet kezdődött Dél-Afrika történelmében, amikor is északról elkezdtek bevándorolni a bantu nyelvet beszélő őslakosok. Később, i.sz. 1200 körül újabb népek telepedtek le a mai ország keleti partjain, akik békében és meglehetősen fejlett körülmények között éltek egészen a XV. századig. És akkor megjelentek az európaiak. A telepesítés nem igazán úgy sült el, ahogyan azt az első európai látogatók szerették volna. A portugálok – pontosabban Bartolomeo Diaz – hajózták körbe először ezt a vidéket 1500 körül, bár ők ennek akkor nem voltak tudatában, mivel egy sokkal délebbi útvonalat választottak és így nagy ívben elkerülték a dél-afrikai Cape-félszigetet. A XVII. században már a hollandok voltak Afrika európai hódítói, akik egy zöldségtermesztő állomást hoztak létre ezen a vidéken. A cél az volt, hogy találjanak egy megoldást a C-vitamin-hiány miatt skorbutban szenvedő, abban az időben Indiába már rendszeresen hajózó holland legénységek számára. Az egyre nagyobb számban érkező holland telepesek mellett megjelentek a Franciaországot elhagyni kényszerült hugenották (protestánsok), akik már abban az időben letették a dél-afrikai borászat mai napig ismert és elismert alapjait. Kisebb-nagyobb összetűzések dacára az európai bevándorlók békében éltek a helyi közösségekkel. Az idillnek Nagy-Britannia vetett véget 1800 körül, amikor látva a holland és francia birodalmak által húzott hasznot, úgy gondolták, hogy ők is szerencsét próbálnak az új földön. Ez a megmozdulás már sokkal radikálisabban történt, fogalmazhatunk röviden úgy is, hogy hatalmas erőkkel levonultak Dél-Afrikába és leigáztak mindent, ami útjukba került. Ahogyan az a két világ civilizáltsági szintjéből adódóan várható volt, a legtöbb helybéli törzzsel és népekkel semmi perc alatt, könnyedén végeztek (a szerencsésebbek vagy az ellenállóbbak, mint pl. a Shaka kiráy vezette zulu népesség, beérhették azzal, hogy elmenekültek jó messzire, rendszerint északra) míg a végső, sorsdöntő csatákat a hollandokkal és azok leszármazottjaival, a búrokkal vívták meg. Bár a harc hosszú és időnként igencsak váltakozó kimenetelű volt, a XIX. század végén felfedezett hatalmas arany- és gyémánttartalékok, meg az ennek hírére levezényelt közel 450 000-es hadsereg megadták a briteknek a hiányzó motivációt, így 1902-ben végérvényesen felszámoltak mindenféle helyi ellenállást és autonómiatörekvést és a brit korona hivatalosan is átvette a hatalmat Dél-Afrikában.


Az erőszakkal kiharcolt béke nem tartott sokáig, csupán a felállás változott: a két rivális népcsoport (a holland és a brit eredetűek) most már nem egymás ellen harcolt, hanem (többé-kevésbé) hallgatólagosan megegyeztek abban, hogy az új közellenség az őslakosokban rejlik. Így hát azt a közös célt tűzték ki, hogy a fekete lakosságot megfosztják az összes lehetséges jogaitól. Az 1948 és 1990 közötti időszak, ami Apartheid néven került be a történelembe a közben brit uralom alól felszabadult Dél-afrikai Köztársaság minden idők legdiszkriminatívabb és legelképesztőbb törvénykezését hozta magával. Betiltották a vegyes házasságokat, a köztereken (parkok, hivatalok, stb.) ún. Fehér Zónákat alakítottak ki, ahova a néger lakosság csak speciális engedéllyel léphetett be és megvonták a feketék tanuláshoz való jogát. Végül, a 80-as évek végén, amikor az állam gazdasága érezhetően hanyatlásnak indult, a kizárólag fehérek által vezetett kormány titkos tárgyalásokba kezdett a feketék (közben illegálissá nyilvánított) érdekszervezeteivel, majd ezt követően 1990 szeptemberében F. W. de Klerk miniszterelnök eltörölte az összes diszkriminatív korlátozást és hivatalosan is elismerte a feketék jogait. 1994-ben sor került az első demokratikus választásra, amelynek során a 28 évig bebörtönzött Nelson Mandela lett az állam első demokratikus, színesbőrű elnöke.

Ezt követően a Dél-afrikai Köztársaság minden szinten jelentős fejlődésnek indult, ezt igazolja a 2010-es labdarúgó világbajnokság szervezési jogának elnyerése is. Az utóbbi években azonban egyre nagyobb gondot jelent a megnőtt munkanélküliségi ráta (~25%), valamint a borzasztóan magas AIDS-fertőzöttségi arány, ami az összlakosság 20–30%-át (!) érinti. Egyre több támadás éri ez ügyben az ország elnökét, Jacob Zumat is, aki azzal a nyilatkozatával váltott ki tömeges felháborodást, miszerint ő tusolással védekezik a gyilkos vírus ellen. A Vatikán óvszerellenes nézeteit ugyancsak kevés egészségügyi szakember támogatja ebben a régióban.

Én úgy gondolom, hogy...

A Dél-afrikai Köztársaságot objektíven ábrázoló számok és tények bemutatása után térjünk át a személyes élményekre. Amint azt már írtam, sokkoló volt az első találkozásom ezzel az országgal. Ott keringtek a fejemben a mindenhonnan összeolvasott információk, amelyeknek jó része messze állt a valóságtól. Ilyen fejtörést okozott például a kötelező oltások kérdése is. Indulás előtt felkerestem egy szakrendelőt, ahol röptében hat különböző betegség ellen kaptam védőoltást és szigorúan a lelkemre kötötték, hogy valahol szerezzem be a felírt, de Romániában nem kapható malária elleni gyógyszereket. Fokvárosba (Cape Town) érkezve azonban kiderült, hogy a régió amellett, hogy hivatalosan is maláriamentes zóna, még a világ egyik legkitűnőbb minőségű ivóvízével is rendelkezik.
Úgyszintén az első (és kimondottan kellemes) meglepetések közé tartozott az is, hogy bármerre néztem, nem láttam egy koszos autót sem. Ne felejtsük el, Afrikáról van szó, arról a kontinensről, ahol helyenként rövid távok megtétele is elképesztően hosszú és nehézkes folyamatot jelent. Itt, Dél-Afrikában azonban kitűnő útrendszer, tiszta levegő és patyolat tiszta környék fogadott. Meg merem kockáztatni azt a kijelentést is, hogy akár Németországban is jóval több szeméttel és út menti sárral találkozik az ember. Az a tény, hogy a számunkra teljesen hétköznapi árucikk, az ablakmosó folyadék ismeretlen fogalom ebben országban, gondolom, hogy sokak számára segít hitelt adni áradozásaimnak.

A főhadiszállásunk Fokvárosban volt, bár jócskán volt alkalmunk utazgatni is az országban. A cikk elején említett sürgős munkakezdés (ahogyan az ebben a szakmában történni szokott) természetesen odalett, amire megérkeztünk. Munkaadóink afrikai nyugalommal, kedvesen és barátságosan fogadtak, majd hosszú órákat csevegtek a környékbeli látnivalókról és érdekesebb útvonalakról. „Megkésett a projekt, és amúgy is fő a nyugalom” – ennek szellemében telt el az első hét, meló helyett bejártuk Fokvárost és környékét: Cape-félsziget a Jóreménység-fokával, az Atlanti-óceán világhírű strandjai, a környékbeli kis kikötővárosok stb. Egyedüli problémánk abból adódott, hogy májusban ott ősz van, így korán esteledett és a hőmérséklet sem volt igazán strandbarát. További érdekesség az is, hogy a dél-afrikai lakások zömében nincs fűtés, a relatív rövid telet elektromos radiátorokkal vészelik át, aminek következtében az átlaghőmérséklet a szobában kb. 16 fok. Én eddig azt hittem, hogy mi Csíkban értünk a fázáshoz, de rá kellett jönnöm, hogy mások is döntősek ebben a sportban.

Bár az állam hivatalos fővárosa Pretoria, jogi problémák terén Fokvárosé a döntő szerep, itt kapott helyet a parlament is. A három és fél milliós várost sokszor San Franciscóhoz hasonlítják, ám ez inkább a helybéliek büszkeségének a szüleménye. Békés, hangulatos város képét nyújtja, ahol a közbiztonság – mindenféle rémhírek ellenére – közel európai színvonalú. Nagy hangsúlyt fektet a városvezetés a turizmus, azon belül a luxus szegmens fejlesztésére, luxusvillák hada szegélyezi az óceánpart összes beépíthető szegletét, ám egy cseppet sem zavaró módon, ugyanis minden építkezés szigorú engedélyek alapján történik. Fokváros büszke az egyre híresebb dizájnmozgalmára is, lelkesen pályázik a Dizájn Világfőváros 2014 címre. Az egész országra jellemző sportkultusz itt is jelen van, főleg az esti órákban szaladó, bicikliző vagy görkorcsolyázó emberek hada veszi uralma alá az amúgy tökéletesen karbantartott parkokat és sportpályákat. Fokváros éjszakai élete is ledöbbentő: a város fő utcájaként számon tartott Long Street sötétedés után kivirul, a kocsmák és klubok szó szerint egymást érik, az utcát ellepő tömeg pedig egyik mulatóból a másikba vándorol két km-en át. A kapitalista elvekre épülő konzumtársadalom a fekete kontinens legdélebbi csücskében is vígan él és költekezik. A sarki boltos is elfogad bármilyen hitelkártyát, a szolgáltatások egyértelműen amerikai mintára épültek, a kliens a sztár, a főnök és a parancsoló. Ha netán három percnél többet kell várni az ebédre, jön a pincér és szóval tart, miközben elnézést kér a késésért. Becsapásnak, átverésnek vagy fiskális huncutkodásnak nyoma sincs, minden szépen, papíron megy és nyomot hagy maga után. Ugyanakkor (és talán pont ezért) a borravaló kötelező, a számlán a kliens kitölti egy külön mezőbe ennek az összegét és ezzel együtt fizeti ki a számlát. Még ez is hivatalosan kerül elkönyvelésre.

Bármerre jártam, az volt az érzésem, hogy egy magas fordulatszámon működő társadalommal és gazdasággal állok szemben. Az utak tele vannak teherautókkal, buszokkal, egy kicsit olyan Tesz-vesz város hangulata van az egésznek. (A dél-afrikai vasúthálózat a maga 30 000 km-es hosszával az afrikai kontinens vasút-infrastruktúrájának a 80%-át teszi ki, míg az egy főre eső jövedelem terén az ország a kontinens 25%-át termeli.) Azonban nem kell könnyekig meghatódni: az afrikai társadalom nem feltétlenül a szorgalmáról és a munkaszeretetéről híres. A magas fejlettségi szint (ami – ha tetszik, ha nem – jórészt az európai hatásnak, vagy nevezzük tisztán elnyomásnak, köszönhető) megköveteli ezt a hozzáállást, ami azonban pillanatok alatt szertefoszlik, amint az ősidők óta helybéli gyökerekkel rendelkező afrikai egyén kilép a gyárkapun. Akkor lazán belefér egy szundi a pálmafák árnyékában, vagy egy pia a haverokkal, esetleg egy kiadós kaszinózás. (Egy hatalmas, 800 nyerőgépes létesítményben a déli órákban jórészt zajos háziasszonyokból álló csoportok múlatták az időt és siratták az elvert vagyont). Ez a laza és vidám mentalitás amúgy mindenhol fellelhető Dél-Afrikában, legfőképp a négerek körében. Nem igazán látni ideges, stresszes vagy siető embereket, mindenki nyugodt, mosolyog, ha úgy van kedve, dalol és táncol egyet az utcán, aztán tovább áll. Napszaktól vagy eseménytől függetlenül. Egyik alkalommal hajnali öt órakor kellett megállnom az autóval az utcán és megvárnom, amíg a buszra váró két testes hölgy befejezi a hirtelen rögtönzött bulit és mosolyogva meg integetve leszáll az úttestről.

Az első, kirándulós hetet kemény meló követte. Be kellett hozni a késést, ezért mindenki újból rettenetesbe kapcsolt és tette a dolgát. Éjszaka dolgoztunk, ugyanis a munkánk a telefonhálózat működését illetően rizikósnak minősül, azaz könnyen bekövetkezhetnek helyi vagy teljes jelkiesések, amelyek nappal a szolgáltatónak (Vodafone) komoly veszteségeket jelentenének. A szerencse és némi kritikusnak ígérkező meghibásodás az 1000 km-el keletebbre levő Port Elizabeth városban úgy hozta, hogy a helyszínről kellett elvégezzünk egy beavatkozást, így újra hatalmasat kirándulhattunk. Az már csak a hab a tortán, hogy a Fokváros–Port Elizabeth szakasz az ország leggyönyörűbb útvonala, az ún Garden Route. A jórészt az Atlanti-, majd az Indiai-óceán partvonalán elhúzódó szakaszon igazi vakációs hangulat árad, egymást érik a fürdővárosok, a strandok és a luxusnyaralók. Itt található a világ legnagyobb bungee jumping létesítménye is, ahol az adrenalinra éhezők 216 m mélybe ugorhatnak le egy hídról. Ugyancsak ezen az úton vettünk részt az afrikai kirándulások kihagyhatatlan állomásán, a szafarin is. Meglepett az a felismerés, hogy egy ilyen park nem arról szól, hogy az ember belép a kapun és onnan kezdve lépten-nyomon belebotlik valami izgalmas és egzotikus állatba. Fél napig autóztunk az Addo Elephant Park szavannáin, időnként közel egy órán át robogtunk anélkül, hogy bár csak egy fáradt zebrát is láttunk volna. (Amúgy ez a nemzeti park 180 000 hektáron terül el). Voltak azonban izgalmas pillanatok is, bekeveredtünk egy elefántcsordába ahol is (akarva-akaratlanul) végig kellett várjuk amíg az össznépesség békésen megebédel. Rálámpázás meg integetés nem oszlatta fel a dugót. Néhány tíz km-rel odébb két oroszlán unatkozott egy bokorban, nem hatódtak meg különösebben tőlünk, de azért finom diplomáciai érzékkel beleásítottak a kamerába. Számomra a legszimpatikusabb szafarilakók azonban a páviánmajmok voltak. Szemtelen egy faj, lop, harap, üt, ver, szóval bármit megtesz a kajáért, de mindezek ellenére nagyon vicces tud lenni. Országszerte útszéli táblák hada hívja fel a figyelmet arra, hogy az autókat mindig kulcsra kell zárni, másképp a majmok pillanatok alatt kirámolnak mindent. Találkoztunk apró kis pingvinekkel is, bármennyire furcsán is hangzik, ezeknek egy bizonyos alfaja vígan eléldegél Afrika déli partjainál. Jóval kisebbek a „rendes” (azaz a császár-) pingvineknél és a világon egyedül csak ezen a vidéken élnek. Vigyáznak is rájuk rendesen, vicces útszéli táblák figyelmeztetik a sofőröket: „Vigyázat! Pingvinek!”

Mivel minden Dél-Afrikába látogató egyénnek erkölcsi kötelessége egy (vagy több) kiadós borkóstolón részt venni, kötelességtudatosan vállaltuk a megmérettetést. Az ország bortermelése az elmúlt években hatalmasat ugrott, jelenleg kb. 4000 borpince gazdálkodik 100 000 hektáron. A híres bortermelő vidékeken (Constantia, Stellenbosch, Franschhoek) tett bortúrák egyaránt jelentenek kulturális és kulináris élményeket: gyönyörű borpincék, tökéletesen karbantartott gazdaságok, fenséges ételek és vidám, hosszasan mesélő gazdák vonzzák vissza a lelkes látogatókat.

A kezdeti késést végül is lassan-lassan behoztuk, azonban (egy újabb telekomos sajátosság) az utolsó napokban kiderült, hogy hirtelen került egy újabb, elvégzendő munka. Ekkor azonban már szorítani kezdett a vízumunk érvényességi ideje, így mindenféle furcsa forgatókönyvek jelentek meg: vízumhosszabbítás, ami azonban nagyon körülményes, kilépni az országból, majd egy újabb, ezennel turistavízummal visszajönni (sok opció nem volt: Namíbia, Botswana, Zimbabwe vagy Mozambik – azonban itt egyéb szervezési problémák adódtak), stb. Végül minden az eredeti terv szerint maradt, aminek értelmében az ötödik hét lejárta után érzékeny búcsúk, kölcsönös vállveregetések „szívesen máskor is” meg „legközelebb veled ugyanitt”-ek közepette elhagytuk az országot.