Az első (majdnem) szabad napok

Magamra kaptam a köntösömet és a teraszra rohantam. Amikor lenéztem az utcára, láttam a vidám embereket, nevettem és boldogságomban sírtam is. Azt sem tudtam, hogy kapjam össze magam, hogy végre én is lemehessek és osztozzam a boldogságban... Egész nap az úton voltam. Újra szabadon sétáltam. Haverokkal találkoztam, végre együtt kávéztunk, fagyiztunk. Fellazult mindenki.

Tehát hétfőtől elkezdett kinyílni Olaszország. Előző este Giuseppe Conte, a miniszterelnök, újabb beszédet tartott, elmondva, hogy Olaszországban az új fertőzöttek száma csökkenő tendenciát mutat, Lombardiában is javulófélben van a helyzet, de ott még mindig nagyon komoly.

A karantént a gazdasági helyzet miatt kénytelenek feloldani.

Ha nem teszik, az visszafordíthatatlan károkat okozott volna az egész országnak, de a járványnak nincs vége, és ha nem figyelünk oda, rövid időn belül újra nagy mértékben növekedhet a fertőzöttek száma.

Ezért mindenkinek vállalnia kell a felelősséget, és betartani az előírásokat, hogy ez ne fordulhasson elő. Ha június 3-áig nem rosszabbodik a helyzet, akkor megnyitják a régiók közti utazások lehetőségét, és mérlegelik a külföldi turizmus engedélyezését is. Jelenleg a tartományon belül meg vannak határozva, hogy hová mehetünk és vannak városok, községek ahová továbbra sem lehet bemenni, illetve onnan kijönni.

Ha minden rendben lesz (hiszem, hogy úgy lesz), akkor június 3-án feloldanak minden korlátozást.

De emellett nagyon meglepő volt számomra, hogy nagyon kevés ember viselt maszkot az utakon. Mondjuk, nem is csodálkozom, hogy nem viseltek maszkot, hiszen közel 40 Celsius-fokos hőség volt (amint utcára léptem és láttam, hogy nem igazán viselnek maszkot, azonnal levettem én is). Az egymástól való 1,5-2 méteres távolságot azonban maximálisan betartották az emberek.

Kint volt mindenki, idősek és fiatalok is, de talán az emberek zöme az én „fiatal”, 30-as, 40-es korosztályom volt. Kinyitottak a fodrászatok, szépségszalonok, 1-2 ruházati bolt, és kávézók is. A ruhaüzletekbe nem mentem be, de kívülről úgy látszott, más sem, nem láttam vásárlókat. A kávézók teraszai sem voltak úgy tele, mint a karantén előtt. Nem is lehetne, mivel szigorúan be kell tartani a távolságot. Ragasztószalagokkal van kijelölve, hogy ki mekkora távolságra üljön vagy álljon.

Igazából senkit sem a vásárlások érdekelnek, inkább mindenki a barátaival akart találkozni. Csak úgy ömlött belőlünk a szó, mindenki nevetett és sztorizgattunk.

Annyira rég láttam ennyire boldog embereket, feltöltődtem, teljesen jólesően fáradt vagyok...

Hétfő óta minden nap sétálok, kint akarok lenni a szabadban, és minden ismerőssel elbeszélgetek, tudni akarom, ki hogy élte meg ezt a bezártságot, kinek mik a továbbiakban a tervei, ki hogyan látja a jövőt. Amit nem írtam eddig, múlt héten, amikor az élelmiszercsomagot kaptam, beszéltem a Caritas illetékes munkatársával. Természetesen megköszöntem a támogatást, és rákérdeztem, hogy esetleg tudna-e segíteni munkát találni nekem (ideglenest, vagy akár állandót), nagyon segítőkész volt, ígérte, hogy hamarosan hívni fog. Tehát várom a hívását, mert hiszem, hogy lesz megoldás, illetve kapok munkát, mert aki dolgozni akar, az talál is, bármilyen nehéz most. Addig is élvezem a szabadság minden pillanatát.

Katona Era, Olaszország

(folytatjuk)