„Ami feldühít, azzal dolgom van…”

– Tabukhoz nyúl minden egyes kötetében. Honnan ez a késztetés?

– Sok minden foglalkoztat, megérint, szenvedélyessé tesz – az alapvető igazságérzetemet piszkálja. Azzal, ami feldühít, felbosszant, azt gondolom, hogy dolgom van. Nagyon erős mozgatórugó számomra az igazságtalanság: ha azt érzem, hogy valakivel nem úgy bánnak, ahogyan kellene. Ez annyira erős motiváció, hogy ezzel mélyebben is foglalkozom, utánamegyek. A lehető legjobb dolog, amit tehetünk, ha megmutatjuk a nők, a túlélő nők történeteit, azokét, akik küzdöttek valamiért.

– Hogyan lépett túl a hagyományos sajtó keretein?

– Amikor az interjúkat készítem, felkeresek valakit, hogy ossza meg a történetét, azt viszonylag egyszerűen tudom érzelmileg leválasztani magamról. Nagyon figyelek, hogy minél több információhoz hozzájussak, hogy ne kalandozzanak el a gondolatok, a beszéd. Egy alkalommal elmentünk a kalocsai női börtönbe forgatni, és saját magamon is meglepődtem a forgatási nap végén, hogy milyen professzionális voltam. Azt figyeltem az operatőr kijelzőjén, hogy valóban minden benne van-e a felvételben, látjuk-e a riportalanyunk kézmozdulatait, a hang összeáll-e, jók-e a válaszok stb. Professzionálisan álltam hozzá, azt akartam, hogy az anyag jó legyen, nem érintett meg a helyzet egyáltalán. A munka olyan erős keretet adott, hogy az érzelmeket kikapcsolta. Aztán hazamentem, és éjszaka jöttek a gondolatok: atyaisten, mi volt az, amit hallottunk? Egész éjszaka ezen gondolkodtam, velem maradt, hiszen olyan nőkkel készítettem abban az időben interjúkat, akik azért kerültek börtönbe, mert családon belüli erőszak áldozatai voltak, éveken keresztül bántalmazta őket a férjük, ütötte-verte, kínzások legkeményebb formáit alkalmazta rajtuk. Amikor ezek a nők nem bírták már tovább, elpattant a cérna, visszaütöttek, visszaszúrtak, és meghalt a férjük, ezeket a nőket elítélték, börtönbe zárták. Nagyon súlyos történeteket hallottunk. Az igazságtalanság késztetett a továbblépésre: hogyhogy senki nem veszi észre, hogy ez mennyire borzalmas?

– Önt hogyan találták meg a könyvei központi témái?

– Amikor elkezdtem a Mennyit adtál érte? című könyvem előkészületeit, sok mindenkivel felvettem a kapcsolatot – érintettekkel, nőgyógyászokkal, meddőségi klinikákon dolgozókkal, béranyákkal, gyerekre vágyó szülőkkel és egyedülálló nőkkel, férfiakkal. A téma magva viszont, hogy egy alkalommal játszótéren voltam a gyerekemmel, ahol megismerkedtem egy nővel, akinek egy kisfia volt, a kicsik jóban lettek, össze is jártunk. Végül elmondta, 47 éves korában szült, petesejtdonor segítségével. A téma maga nem volt ismeretlen, de ezen nagyon ledöbbentem, hogy a környezetünkben is születnek már így babák. Nagyon megfogott, bizarrnak találtam, és mindent tudni akartam róla, az érzelmi részéről főleg. A rendes lányok csendben sírnak című könyvem írása előtt kifejezetten emlékszem, hogy bosszantott, amikor úgy beszéltek a környezetemben is nagyon sokan – férfiak és nők egyaránt –, hogy a dunaszerdahelyi maffiózókkal nagyon sok lány akart szórakozni, igazából mindent megtettek, hogy a nagy autóikba beülhessenek, a barátnőik legyenek, hiszen minden lány arra vágyott, hogy egy ilyen maffiózó eltartsa őt, ajándékokkal lássa el. Ezt hallgatva annyira hazugnak és hamisnak éreztem ezt! Hiszen ez nem így történt, a lányok és a fiatal nők nagy része félt, rettegett tőlük, erőszak áldozata volt. Elrabolták, kényszerítették, megerőszakolták őket, és akkor pár tíz év távlatában a maffiózók kicsit Robin Hood-szerű ábrázolást kaptak, ezeknek a nőknek a fájdalmával pedig nem foglalkozott senki. Az ő történeteik teljesen elvesztek.

– Mélyen személyes témákkal foglalkozik, legféltettebb titkaikat feltáró emberekkel beszél, mi az ön „túlélési stratégiája”?

– Nincs konkrét túlélési stratégiám vagy technikám, bár jó volna, hogyha lenne. Legutóbbi könyvem, a Mennyit adtál érte? októberben jelent meg, és még mindig érzem a saját bőrömön a hatását, a nehéz lelki folyamatok nem csillapodtak. Próbálok sokat pihenni, sportolni, próbálom lezárni: mély levegőt venni és azt mondani, hogy ez a könyv elkészült, ennél többet én most nem tudok tenni. Nehéz az írónak elhatárolódnia, meghatároznia, hogy miről is szól ez. Arról, hogy felkaroljak egy témát és írjak róla egy regényt, vagy fontos-e az, hogy az olvasókkal, akik érintettek, az interjúalanyaimmal továbbvigyem a témát és kapcsolatban maradjak.

– Kötetei nem könnyed, „holnapra elfelejtem” típusú olvasmányok, saját tapasztalatból tudom, hogy súlyukat még hetekig hordozza az olvasó. És az író?

– Én is hordozom a súlyt, sokáig velem maradnak ezek a történetek. Csak egy részüket írom meg, nagyon sok olyan történet van még, amit hallottam, itt vannak a jegyzeteim között vagy a fejemben és nem eresztenek. Nehéz leválni és nehéz elengedni.

– Könyvei közül melyik hagyta a legmélyebb nyomot önben?

– Mindig az utolsó. A Rendes lányok csendben sírnak öt éve jelent meg, azt már elég távolinak érzem. Nagyon sok emberrel beszéltem utána, sokszor elmondtam ugyanazokat a dolgokat, megosztottam a tapasztalataimat. A Városi rókákkal kapcsolatban olyan érzésem van, hogy újra és újra feltépik ezt a sebet. A rendes lányok… olyan történetet dolgoz fel, ami lezáródott, hála az égnek, persze a hatását a mai napig a bőrünkön érezzük abban a régióban. A Városi rókák arról szól, hogyan kényszerítenek prostitúcióra százakat, ezreket, fiatal lányokat, fiúkat az országok leszakadó régióiból. Minden egyes alkalommal beleszúr a szívembe, ha látom a hírekben, hogy megmentettek egy fiatal lányt vagy többet, valakit elkaptak, sikerült kiszabadítani az áldozatokat. Ez persze pozitív hír, csak ilyenkor az ember felteszi magának a kérdést: ezt a pár embert megmentették, de tudjuk, hogy tömegekről van szó, akik szenvednek, alagsori garázsokban, ablaktalan pincékben sínylődnek. A Mennyit adtál érte? a meddőség, petesejt-donorság, béranyaság témáját járja körül, azt még mindig nem zártam le, hiszen könyvbemutatókra járok, és ott megkeresnek érintettek, kapok olvasói leveleket, beszélünk róla. Sok olyan üzenet is érkezik hozzám, hogy olvasták a könyvet, és azzal a párral tudnak legjobban azonosulni, akiknek nem lehet gyerekük, ők is hasonló cipőben járnak, és segítsek nekik béranyát keresni. Úgyhogy akármennyire is azt mondja az író, hogy befejezte a könyvét, elküldte a szerkesztőnek, a kézirat megy a nyomdába, és utána nincs dolga vele, nem így működünk. Persze komfortosabb lenne ez a „hátradőlök, kész, ennyi” hozzáállás, de azért itt maradnak velünk a történetek…

Szerző: Farkas Imola

Fotó: Kőnig Lilla