Kercsó Csaba huszonöt év után gyergyói jégen

Kercsó Csaba 1976-ig jégkorongozott, majd tíz éven át, 1977-től 1987-ig dolgozott edzőként a gyergyószentmiklósi jégkorong utánpótlás-nevelésben. Ezalatt hét országos bajnoki címet nyertek a különböző korosztályos csapatai. Csak néhány név azok közül, akik többek között az ő keze alatt nevelődtek: Gál Csaba, Csiki Csaba, Antal Zsolt, Vargyas László, Rokaly Szabolcs, és lehetne hosszan folytatni a sort. 1987-ben bátyját, Kercsó Árpádot követve Magyarországra telepedett át, ahol a Jászberényi Lehel csapatával felnőtt bajnoki címet nyert.

2005-től Új-Zélandon dolgozik – természetesen hokiedzőként. Múlt héten hazajárt, és a jégen is besegített az utánpótláscsapatok és a felnőtt Progym edzésein.

– Huszonöt éve már, hogy elhagyta Gyergyószentmiklóst. Mennyire követi azóta a gyergyói hoki eredményeit, s mit tapasztalt most, amikor kilátogatott a jégpályára?

– Elmondhatom, abszolút képben vagyok az itthoni történésekkel. Tartom a kapcsolatot az itthoniakkal, és az internet segítségével követem az eredményeket. Hogy mit tapasztaltam? Örülök, mert éppen egy olyan meccset nézhettem végig, ahol a Progym győzött a Steaua ellen. Pozitívum, hogy a meccs színvonala jobb volt, mint amit előzetesen vártam. Taktikailag, szervezettségben jól állt azon a meccsen a gyergyói csapat, s láttam néhány igen tehetséges, jól korcsolyázó játékost is. Ellenben el kell mondanom, a pálya állapota semmit nem változott 25 év alatt, pontosabban csak romlott. Felújítás kellene neki sürgősen, de fejlesztés is, hiszen 1982-es átadása óta semmit sem modernizáltak.

– Kijárt az utánpótláscsapatok edzéseire is, sőt korcsolyát húzott, besegített a munkába. Hogyan látja, miben kell fejlődniük a gyergyói jégkorongozóknak?

– Igen, tartottam edzéseket. El kell mondjam, hogy úgy látom, minden korosztályban van 2-3 kiugróan tehetséges játékos, és vannak, akik kemény munkával szintén jó eredményeket érhetnek el. Amit külön ki kell emelnem, az a tízévesnél kisebbek korosztálya. Ott tömegével vannak a tehetséges gyermekek. Szerintem nem túlzok, hogy ők bárkivel fel tudnák venni a versenyt a saját korosztályukban. Persze mindig van, amit javítani. A korcsolyatechnika fejlesztését célzó gyakorlatokat mutattam. Érdekes viszont, s ez a felnőtt csapat mérkőzésén is feltűnt, teljesen hiányzik a testjáték. Az edzők erre valamiért nem tanítják a gyermekeket, pedig az ütközések éppolyan fontosak a hokiban, mint a technika. Itt mégis valamiért nem ütköznek, mintha a szabály tiltaná.

– Összehasonlítva, milyen a különbség az új-zélandi és romániai, gyergyói hoki között?

– Új-Zélandon alig pár éve létezik szervezett formában hokibajnokság, de egyre népszerűbb, már vannak eredmények is, két játékosom például részt vehetett az ifjúsági olimpián is, és negyedik, illetve nyolcadik helyezést ért el a skill challenge versenyben. Az új-zélandi fiatalokat a székelyekkel ellentétben az elején alig érdekelte a korong, a kapura lövés, a gól. Az ütközés, a testjáték kedvéért hokiztak. Meg kellett őket változtatni, hogy tényleg a gólszerzés legyen a legfontosabb.

– Visszatérve a gyergyói hokira. Miben változtatna, ha önön múlna, mit tanácsolna?

–  A legfontosabb a létesítmény, vagyis a jégpálya felújítása és a mai követelményeknek megfelelő átalakítása lenne. Meglátogattam a sportiskolát is, és valósággal elcsodálkoztam, hogy az elmúlt pár évben micsoda fejlődésre került sor a gimnázium udvarán. Ott olyan körülmények, adottságok alakultak ki, amilyenekről a nyolcvanas években még csak nem is álmodhattunk. Ha a jégpálya is megújulna, minden olyan adottság meglenne, ami szükséges ahhoz, hogy a hoki és általában a gyergyói sport újra kiváló eredményeket mutathasson fel. A második szempont, hogy meglátásom szerint sportakadémiai rendszerben kellene megszervezni az utánpótlás-nevelést. Már ötödik osztálytól, de legalább kilencediktől olyan oktatási rendszerre lenne szükség, ahol az órarend úgy van kialakítva, hogy a sportolók a délelőtti és délutáni órákban is edzhessenek. A sportolókat ilyen rendszerű iskolába kellene összpontosítani. Mindezt szoros együttműködéssel a sportiskola és a felnőtt csapat között, hogy előre tudni lehessen, az iskola után hogyan folytathatja sportolói pályafutását a fiatal. S persze szükség van egy ütőképes, komoly bajnokságban játszó felnőtt csapatra, ahová érdemes harcolni, dolgozni, hogy bekerülhessenek a játékosok.

Az edzőknek pedig igencsak fontos lenne elgondolkodni azon, hogy igen komoly felelősségük van a gyermekekkel, fiatalokkal szemben. Egy gyermek 7-8 évesen elkezd sportolni, felnőtt koráig, ha összeadjuk az edzések idejét, az ötezer órát jelent. Ez nem szabad elvesztegetett idő legyen. Mindent meg kell tenni, hogy a gyermek tényleg kiváló sportolóvá váljon. De ez nem minden. A gyermekeknek kapniuk kell tapasztalatot, lelki, szellemi, fizikai fejlődést, olyan hatásokat, amelyek akkor is meghatározzák az életüket, ha felnőttként nem lesznek hivatásos sportolók. Az edzőnek egy idő után nemcsak a győzelmek, a bajnoki érmek jelentenek elégtételt, hanem az is, ha évtizedek múlva azt látja, hogy egykori játékosa egészséges felnőttként már kisfiát vagy kislányát viszi edzésre. Ez többet ér, mint akárhány győztes meccs. Azt jelenti, jó munkát végzett az edző: sikerült játékosával megszerettetni a sportolást, az egészséges életmódot. Ez az igazi győzelem.