Újabb válaszút elé kerül a székelyudvarhelyi gyeplabda

Bán-Széll István 1996 óta oktatja a gyeplabdát a székelyudvarhelyi Iskolás Sport Klubnál, edzőtársával, a nyugdíjba vonult id. Tarcsi Andrással minden évben aranyérmesek lettek a bajnokságban. A 2011-es bajnokság is udvarhelyi aranyérmekkel ért véget, a fiúk teremben elsők, nagypályán másodikak lettek, míg a lányok teremben bizonyultak a legjobbaknak, a nagypályás bajnokságba már nem neveztek be. A fiatalok idén fognak érettségizni, így ősztől megint elölről kell kezdeni az építkezést.

– Mi a gyeplabda székelyudvarhelyi jövője?

– Ez a két csapat jelenleg a legkisebb és a legnagyobb is egyben Székelyudvarhelyen. Nemrég egyedül maradtam, kollégám, id. Tarcsi András nyugdíjba vonult. Ez a két csoportunk volt, mindkettő hozzám került, emiatt nem tudtam elkezdeni a munkát a kisebb csoportokkal. Ha ők kimennek, akkor megint lentről kezdem, 3–4. osztályos gyerekekkel, fiúkkal, lányokkal egyaránt. Azt szeretném, hogy egy osztályból, de legalább ugyanabból az iskolából érkezzenek a fiatalok. Az eddigi három generáció is hasonlóan épült fel, az első teljesen egy osztályból került ki.

– Úgy látja, megoldható, hogy egy osztályból megint ki lehessen építeni egy jó csapatot?

– Végül is ezt ki lehetne egészíteni a floorballal, tehát azzal kezdeni. Ez sokkal inkább megfogja a fiatalokat, több iskolában is ezzel foglalkoznak a gyerekek. Lehetne majd innen utólag szelektálni, hiszen nincs még floorball-bajnokság.

– Milyen nehézségekkel küzdenek a gyeplabdások?

– A gond az, hogy nagyon mostoha körülmények vannak, sehol sem engednek be terembe, legyen szó a sportcsarnokról, a Rákóczi Centerről vagy akár az iskolák tornatermeiről, mert szerintük tönkretesszük a padlót, a falat stb. A városi sportcsarnokban felújítása előtt heti öt edzésünk volt. Akkoriban még nem tekeregtek a gyerekek, mindenki ott volt az edzéseken. Az 1985-ös korosztály egy olyan generáció volt, hogy tizenegyedikes korukban részt vettek a felnőtt Bajnokok Európa Kupáján. Jelenleg nincs termünk, így a mostaniak lehetőségeinkhez képest mindent elértek.

– Ha nincs terem, akkor hol edzenek?

– Amikor az idő engedte, akkor kint, műgyepes pályán. Ha nem, akkor korcsolyáztak a gyerekek. Ausztriában, Hollandiában, Belgiumban, Szerbiától Szlovénián keresztül mindenütt megfordultunk Európában, ahol rendre teremben játszottunk. Ott nem félt senki, hogy esetleg tönkremegy valami. Nálunk két sport van előtérbe helyezve, a kézilabda és a teremlabdarúgás. Övék a prioritás.

– A többi sportág, többek közt a gyeplabda a kézilabda árnyékába került?

– Minden a felnőtt csapattól függ. A birkózóknak, a sakkozóknak, az asztaliteniszezőknek nincs felnőtt csapatuk, de mindegyik szakosztálynak van külön terme, ahol tud készülni. Az atlétikások télen teremben, nyáron a pályán edzenek. Nem érzem úgy, hogy árnyékban lennének, csak nincsenek felnőtt csapatok. Pénz sincs annyi rá. A városnak mindegyiket ugyanolyan szinten kellene támogatnia, hogy a gyerekek egyszerre tudjanak fejlődni, hiszen mindenkiből nem lehet labdarúgó vagy kézilabdázó.

– Aranyérmesek lettek a fiúk és a lányok is.

– Így van, 2011-ben a 21 éven aluliak országos bajnokságában vettünk részt a fiúkkal. Koruk miatt, mindannyian már 19 évesek, nem vehettek részt az ifjúsági 1-es bajnokságban. Teremben elsők lettek, míg nagypályán másodikak. A lányok csak teremben játszottak, ott elsők lettek. Nagyon nehéz a helyzetünk, teremhiány miatt nem tudunk megszervezni egy hazai versenyt, így mindig le kell utaznunk Bukarestbe. Marosvásárhely szokott még rendezni, de ott ritkán, és csak fiúknak. Rădăuți szervezett még, de a versenyek zöme a fővárosban van, legyen szó terem- vagy nagypályás tornáról. Az eredményekkel soha nem volt gond. Amióta megalakult az ISK-nál a gyeplabda-szakosztály, 1996 óta olyan év nem volt, hogy vagy a fiúk, vagy a lányok, vagy mindketten országos bajnokok ne lettek volna. Az ifjúsági válogatottban pedig volt olyan év is, hogy a 15 fős keretben 10 székelyudvarhelyi volt.

– A válogatott jelenleg milyen szinten áll?

– A korosztályos válogatottal egy hónapja vettünk részt a Balkán-bajnokságon, Törökországban, ahol negyedikek lettünk. A tornán körbeverések voltak, így egy ponttal lemaradtunk a harmadik Bulgáriától. Szerbiát és Macedóniát legyőztük, a bolgárokkal döntetlent játszottunk. Más a helyzet náluk, rengeteget fejlődtek az elmúlt években, támogatja őket az állam is. Régebben egy Balkán-bajnokságon még az volt a kérdés, hogy hányat ütünk a most előttünk végző Görögországnak vagy Horvátországnak.

– Mit hoz a jövő?

– Kisgyerekekkel csak teremben tudjuk elkezdeni az edzéseket, ott tudják megtanulni a bothasználatot, hiszen műgyepen minden más. A továbbiakban is két csapatot, egy lányt és egy fiút szeretnék. A jelenlegi csapatokat az ISK ősztől már nem tudja támogatni, hiszen idén érettségiznek. A folytatásban már tőlük függ, hogy folytatják-e. Persze mindezt csak saját költségen tudják megtenni, esetleg egy nagyvárosban egy klub színeit fogják képviselni a felnőtt országos bajnokságban. Itt is minden a pénzen múlik, mint ahogy máshol is. Mi évek óta Hollandiából kaptunk felszerelést, voltunk ott versenyeken is. Van egy kedves ismerősünk, aki részt vesz ezeken a versenyeken, ő szokott felszerelést hozni a gyerekeknek. Mi nagyon keveset vásárolunk, hiszen nagyon nehéz beszerezni a felszerelést, a kisgyereknek kezdőbotot kell adni, az idősebbeknek már mást stb.

– A floorball elvonja a gyerekeket a többi ütősporttól?

– A kezdeményező fiúk nagyja gyeplabdás volt, én is járok velük edzeni. Nincs ott még szövetség, nincs verseny, bajnokság. Gyerekcsapatot is akkor érdemes kinevelni, ha van egy felnőtt vagy egy nagyobb korosztályos bajnokság, ahova feljuthat a gyerek. Akár erősítheti is a kettő egymást, hiszen van átjárás köztük. Az a lényeg, hogy minél korábban kezdjék el a gyerekek.

Lányok: Szabó Csenge, Kardos Kata, Boros Anna, Veimberger Noémi, Bardóczi Ágnes, Bíró Beáta, Kaján Janka, Csomor Krisztina, Újvárosi Dalma, Oprea Mónika.

Fiúk: Nagy Tamás, Mihály András, Miklós Sándor, Both Lóránt, Bak Zalán, Bálint Róbert, László Zoltán, Sándor Zsolt, Benedek Rudolf.