Fel kell karolnunk a sportolni szeretőket – interjú Jakócs Zoltán atlétikaedzővel

– Ön szerint milyen tulajdonságok, erények szükségesek ahhoz, hogy valaki jó edző legyen?

– Mindenképpen jó pedagógiai érzéke kell legyen, mert ha a gyereket nem tudja magához közelíteni, abból sosem lesz jó eredmény. A jó eredményhez nélkülözhetetlen a szakmai tudás is, anélkül nem lehet komoly munkát végezni, csak odavonzani az embereket és eljátszadozni az edzéseken. Az egyetemen tanultakat folyamatosan fejleszteni is kell, követni kell az újdonságokat. A jó edzőnek emberközelinek kell lennie. A tanítványaim ajánlásai alapján úgy érzem, ez sikerült. Ez az igazi szakmai elismerés, amikor tíznél több tanítványom egy ilyen díjra jelöl. Állítólag százhét jelölt összesen körülbelül száznegyven jelölést kapott, ebből gondolom, hogy sokan csak egyet-kettőt kaptak.

– Milyen érzés volt olvasni ezeket az ajánlásokat?

– Én az ajánlások felét sem olvastam, mert többen nem is küldték el nekem. Itt a lányom volt a főszervező, ő kezdeményezte a jelölést, és vette fel a kapcsolatot a többi jelölővel. De feltételezem, csak jó kellett hogy legyen, mert felhívtak A Közösségért Alapítványtól, amikor megnyertem a díjat, és azt mondták, sok szép dolgot írtak rólam a jelölők. Akik itt, a városban laknak, és ideadták, amit írtak, azokét olvastam, összesen ötöt. Voltak köztük igazán megható ajánlások is. Ez természetesen attól függött, milyen volt régen az edző–tanítvány kapcsolatunk. Elégtétel az is, hogy annyi gyerekkel megszerettettem a sportot úgy, hogy mindig hangsúlyoztam nekik, mennyire fontos, miért jó művelni, többségükben meg is maradt mindez. Sok pozitív visszajelzést kaptam tőlük már a Mentor-díjra való jelölés előtt is.

– Milyennek kell lennie egy ígéretes atlétának?

– Hogy jó atléta váljon valakiből, annak a legfontosabb tényezője az, hogy jó „nyersanyagból” legyen. Én azt szoktam mondani: jó lisztből könnyű jó tésztát sütni. Ha megvan a megfelelő nyersanyag, akkor az edző tudásán múlik, hogy mit hoz ki belőle. A legfontosabb azonban az, hogy meg kell szerettetni a gyerekkel a sportot és rászoktatni erre az életvitelre még akkor is, ha sosem lesz belőle kiemelkedő teljesítményű sportoló. Ha egy gyerek sportol, akkor teljesen megváltozik az életvitele, hiszen a sport egy bizonyos ideig naponta lefoglalja, így ő egészen másfajta időbeosztás kell kialakítson, mint a többiek. Ennek később csupa pozitív következményei lesznek. Sportolni sosem késő, bármikor el lehet kezdeni. Sok idősebb ismerősöm sportol rendszeresen, és ők azt mondják, hogy sok mozgásszervi betegségnek a gyógymódja éppen a megfelelőképpen végzett testmozgás. A legrosszabb eset, amikor valaki mondjuk derékbántalommal csak fekszik, mert fáj neki. Pedig ha mozog, tapasztalatból tudom, mert nekem is van derékproblémám, az kimondottan jót tesz.

– Miben különbözött a középiskolai tanítás az edzői tevékenységtől?

– A kilencvenes és a kétezres évek elején még lehetőség volt plusz órában is tanítani. A két tevékenység alapvetően más: az edzéseken egy hosszabb távú stratégia van, nem csak véget ér a tanév és elmegy az iskolából, hanem évekre előre kell gondolkodni. Van olyan tanítványom is, aki első osztályos korától az érettségiig, tehát tizenkét-tizenhárom éven keresztül jár hozzám. Ez nem úgy megy, hogy ősszel elkezdi az ember és júniusban befejezi, nincs sok szabadság, ez nyáron is folyamatos tevékenység.

– Milyen módon segítette a hátrányos családi helyzetben lévő gyerekeket?

– Volt olyan eset, amikor nem csak édesapa nélkül nőtt fel a gyerek, de komoly anyagi problémáik is voltak. Egy ilyen diáknak például sikerült ösztöndíjat szereznem a Bányai János Szakközépiskolától, ahová járt. Ez nem különösebb érdem, hiszen az volt a probléma, hogy az iskolában nem voltak tisztában a gyerek gondjaival, és valakinek közben kellett járnia érte. Én nap mint nap vele voltam az edzéseken, versenyeken, így természetesen sokkal többet tudtam róla, mint például az osztályfőnöke. Ez a mostani tanítványaimmal is így van, amíg a tanáraik hetente néhányszor látják őket, én minden nap minimum másfél órán át vagyok velük az edzéseken, hétvégén pedig, ha elmegyünk versenyre, három teljes napig. Ilyenkor mindenért én felelek.

– Miben különbözik a rendszeresen sportoló és nem sportoló gyerek?

– Az aktívan sportoló gyerekek életében kialakul egy rendszer, mert a szakosztályoknak pontos programjuk van. Onnan nem késhetnek el, ugyanis akkor nem fogadják be, hazaküldik őket, így rászoknak a pontosságra is. azon kívül az egész életvitele más, másképp kell beosztania az idejét. Egy átlagos képességű gyereknek nincs szüksége hat-hét órára a házi feladatai megoldásához, a napjába bele kell hogy férjen a sport, a mozgás is. Egy sportoló gyerek az iskolából hazaérve nem a tévét kapcsolja be, hanem igyekszik ebédelni és tanulni, mert tudja, hogy hányra kell edzésre mennie. Egészen más programja van, mint annak a gyereknek, aki az egész délutánját ellötyögi otthon, kevesebb eredménnyel, mint ha intenzíven tanult volna két órát. A szülőktől már sok éve kapunk visszajelzéseket a rendszeres sport pozitív hatásairól gyerekeikre nézve. Ezen kívül a hétvégi versenyek, edzőtáborok alkalmával kicsit kinyílik a gyerekek szeme. Sok szülőnek nincs lehetősége az országban körbehordozni őket, és így eljutnak több városba, mást is lát és tapasztal mint otthon.

– Melyek a legszebb és legrosszabb emlékei az edzésekről, versenyekről?

– A legszebb emlékeim a tanítványaim aranyérmei és az országos rekordjaik. A legeredményesebb évek 1990, ’91 és ’92 voltak, akkor egyszerre három atlétám került be a román válogatottba. Ez az év is nagyon jól alakult, az egyik tanítványom ősz óta a román válogatott tagja, és nemrég nyert ezüstérmet gerelyhajításban. Feledhetetlen sikerélmények ezek, de szép emlékek az edzőtáborok, külföldi kiszállások is. Voltak kevésbé jó tapasztalatok is, amikor nem sikerült helyezést elérni a versenyeken, de a sport ilyen, nem lehet mindig jól teljesíteni. A legrosszabb emlékekről nem szeretnék beszélni, azokat jobb elfelejteni.

– Munkájában mi táplálja a lendületet?

– A lendületet? Erőltetem. Ha egy sportolóm jól teljesít, nem mondhatom, hogy nem megyek vele a versenyre. A jó eredmény persze mindenkit feldob. Ha látom, hogy ő is törekszik, nincs szívem magára hagyni. Mennem kell vele, és persze engem is ambicionál, hogy eredményes a munkája, a munkánk.

– Milyen megvalósítatlan tervei vannak még?

– Pályafutásom során továbbra is szeretném támogatni, felkarolni a kimagasló teljesítményre képes fiatal sportolókat, és úgy dolgozni velük, hogy kézzelfogható eredményeket érjenek el. Most ismét van kilátás ilyesmire, hiszen van nagyon tehetséges, eredményes tanítványom, akinek májustól júliusig ismét szurkolhatok. Azonban a jó eredmény a sportban sosem vehető biztosra. A rengeteg munka, alapos felkészülés még nem garantálja a helyezést. Szerencse is kell hozzá, pillanatnyi jólét, erőnlét, ugyanakkor, hogy az ellenfél lehetőleg gyengébben teljesítsen. Óriási terveim nincsenek. Inkább apró léptekkel haladnék előre, annak lesz eredménye. Ennyi tapasztalat birtokában már nem járok a fellegekben, de mindig jobban szerettem, ha érzem a lábam alatt a talajt.

Portré
Jakócs Zoltán 1956. január 26-án született Székelyudvarhelyen, 1979 óta dolgozik atlétikatanárként, edzőként. Általános és középiskolákban testnevelő tanárként is tevékenykedett, jelenleg a székelyudvarhelyi Iskolás Sport Klub edzője. Karrierje során több száz diákot edzett, néhány tanítványa pedig folytatta a mestere munkáját, és testnevelést tanítanak. Tavaly a Román Atlétika Szövetség díjazta tevékenységét.