Az elmaradt médiaeseményről sajtós szemmel

Olvasom Toró Tibornak a sepsiszentgyörgyi Igazság Napjáról szóló „szubjektív kommunikációs elemzését\" (Mensura Transylvanica, 2012. szeptember 2., Erdélyi Napló, 2012. szeptember 6.), és úgy érzem, hogy ennek kapcsán – legalább részben – meg kell védjem a mundér becsületét.

Tény, hogy a romániai magyar sajtó nem dúskál anyagi javakban, és szakemberekben sem olyannyira, hogy egy ilyen eseményre több száz vagy akár csak több tucat fős közvetítő stábot tudott volna kivezényelni mondjuk legalább két vagy három konkurens szerkesztőség. Nem, a romániai magyar sajtó olyan szinten szenved forrás- és szakemberhiányban, hogy jó dolognak kell tekintsük, hogy egyáltalán létezik. Az előfizetési díjak nevetségesek, a 10–15 lejes újságelőfizetés havonta 3 eurónak felel meg, ennyiért Nyugaton nagyjából egy kávét lehet meginni. A szabadeladási ára a „papír újságoknak\" 1–2 lej, vagyis még az ötven centet sem éri el. Nem is volna nagy gond, ha az ötven centet több tízezer példánnyal kellene megszorozzuk, de erről már sajnos szó sem lehet. A sajtókiadványok így filléres árakon el tudnak ugyan az esetenként néhány ezer fős olvasótáborukhoz jutni, de ebből bevételt nem nagyon látnak. Ott volna elméletileg a reklámpiac, ami ezt kipótolja, de a fájó valóság az, hogy csupán a különböző pénzszegény, lokális reklámpiacok vézna testéből próbálnak falatozni a különböző erdélyi magyar sajtótermékek kiadói/működtetői, olyan szintre lesüllyesztve a tarifákat, hogy gyakorlatilag ezekből is már csak kávézásra futja a szerkesztőségeknek. Manapság 10–20 lejért akár egy hétig szerepelni tud az ember a rádióban, makettet tud vásárolni a napilapokban, bejátsszák reklámklipjét a tévében. A szerkesztőségek az olcsó hús híg levéért árulják magukat, szakmai tartásukat, becsületüket a különböző helyi újgazdag, nagyképű góréknak, akiknek aztán a mocskos üzelmeiről a filléres reklámbevételekért vagy pénzbevételt nem is hozó barter-üzletekért cserébe mélyen hallgatnak, sokszor a reklámosok explicit cenzúrájának engedelmeskedve. Hisz az újságírónak is pénzért adják az egyre drágább kenyeret a boltban, s az újságíró is meg szeretné kapni minden hónapban a fizetését, lehetőleg ugyanazon a napon.

Ilyen körülmények között várják el sokan az erdélyi magyar sajtótól, hogy mindenhol ott legyen, minden eseményt lefedjen, lehetőleg több kamerás élő közvetítést biztosítson, költségtől függetlenül, a közösségi eseményekről, oknyomozzon, írjon nívós riportokat, publicisztikákat, leckéztesse meg a korruptokat, leplezze le a helyi maffiákat, és így tovább, és így tovább. Elvárjuk a sajtótól mindezeket a dolgokat, de közben sajnáljuk tőle a kávéárnyi előfizetést, a filléres reklámokat is. A politikum, lássuk be, soha nem fog forrásokat biztosítani a kiadványoknak csak azért, hogy egy adott közösségnek nívós sajtója legyen. Nem, a politikum választási kampányokban, mandátumokban gondolkodik, ezért az általuk biztosítható forrásokból független, nívós sajtó nem lesz.

Védem viszont a mundér becsületét, mint az a sajtós, aki vezeti az egyetlen hírportált, amely élő közvetítést biztosított a publikum számára Sepsiszentgyörgyről szeptember 1-jén. S kissé igazságtalannak is érzem, hogy Toró Tibor nem említette meg ezen kiadvány nevét – a Székelyhon.ro-ról van szó – sőt, megpróbálta bagatellizálni a hírportál teljesítményét azzal, hogy „noha egy kamera segítségével végigkövethettük az eseményeket, meghallgathattuk a beszélőket és a fellépő művészeket, láthattuk, kik ülnek a pulpituson, mégsem volt rálátásunk a rendezvény hangulatára\" – mintha az eseményen részt vevő tüntetők bármi egyebet is tapasztalhattak volna a helyszínen, mint a beszédeket, fellépéseket és saját tapsolásukat, skandálásukat. A szerző a „no comment típusú közvetítések, illetve utólagos tudósítások mellett\" a nyugati mintára megvalósuló, „személyesebb hangvételű élő kommentárokat\" hiányolta. Hogy ez pontosan mit is kellene jelentsen, csak sejteni lehet – ha be akarom tartani a sajtóműfaji szabályokat, akkor valamiféle blogolásra, twitterezésre kell gondoljak, ahol a rövid, személyes impressziókat osztják meg internetes közösségükkel a különböző, szerkesztőségektől is független szerzők. Ez, tény és való, igencsak hiányzott az Igazság Napja kapcsán, de ezeknek forrása nem is az intézményesített sajtó, hanem, ha belegondolok, általában a véleménnyel és kellő technikai felszereltséggel rendelkező társadalom, maga a közösség kellene legyen. Azt is igazságtalannak érzem, hogy ebből a bevallottan szubjektív hiányérzetből olyan lesújtó következtetéseket von le az egész sajtószakmáról a szerző. Mert elvégre az akkut forrás- és szakemberhiány ellenére a szerkesztőségek tudósítói, fotóriporterei, operatőrei kint voltak a helyszínen, bőven beszámoltak a történtekről, számtalan tudósítás, interjú, fotóriport készült az esemény kapcsán, jegyzet- és vezércikkírókat ihlettek meg az események. Sőt: élő közvetítés is volt, képben és hangban, amit a világ bármely pontjáról követni lehetett. Akkor mi is hiányzott tulajdonképpen?

A Székelyhon.ro-n az Igazság Napját követő hétfőn online szavazást indítottunk útjára, ami az olvasóknak a nagygyűlést követő véleményét hivatott – persze nem tudományosan – leképezni. Három nap alatt, csütörtök délig 188 szavazat érkezett, ami meglehetősen kevésnek számít. Ez mutatja, hogy a Székelyhon olvasóközönségét különösebben nem mozgatta meg a sepsiszentgyörgyi megmozdulás, nem késztette véleménye kinyilvánítására. Vagyis: félek attól, hogy a Mikó-ügy kapcsán valóban elmaradt, ahogy Toró Tibor írja, a katartikus közösségi élmény, a közösségformáló médiaesemény. Vajon miért? Szubjektív benyomások helyett sajtós szakemberként viszont szívesen olvasnék erről egy mélyreható, szakmailag megalapozott és bizonyítékokat felsorakoztató, valódi elemzést.

Első közlésben megjelent a Csíki Hírlap 2012. szeptember 7–9-ei számában.