Zsögödi Nagy Imre írói vénája

Zsögödi Nagy Imre Följegyzések című kötete először 1979-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál, néhány éve vásároltam meg egy használt könyveket eladó mozgó árustól a csíkszeredai városnapokon. Fellapoztam, hogy jobban megismerjem a huszadik század egyik legkiemelkedőbb magyar képzőművészét, alkotóegyéniségét. Bevallom, hamar lekötött, valósággal olvastatta magát. Pedig Nagy Imre nem az írói kvalitásai miatt szerzett világhírnevet, hanem a képzőművészi pályája tette elismertté.

Fontolgattam is sokáig, hogy mi adja a kötet sikerét. Rájöttem, hogy az őszinteség és a közvetlenség sugárzik belőle. Nagy Imre nagyon is következetes, kritikus típus volt, nem a szőrszálhasogatói értelemben, hanem az elveket tekintve. Nemcsak alkotói szempontból, hanem az élet minden terén. Kritikusi hozzáállása viszont megbocsátható, hiszen ezt elsősorban önmagával szemben alkalmazta.

Nem véletlen, hogy a kötetnyi szöveget gyakorlatilag három nekifutásból jegyezte le, ahogy Kányádi Sándor költő, a könyv egyik szerkesztője is megjegyzi az eredeti kiadás előszavában: Nagy Imre „három ülésből »keni föl« a közel háromszáz gépelt lapra menő életanyagot”, ugyanis 1954. december 4., 1954. december 5., valamint 1955. január 3. dátumok szerepelnek a három részre tagolódó kéziratok felvezetőiben. Ilyet csak egy nagyon is őszinte ember tehet meg.

Nem is rendezték kronológiai sorrendbe a följegyzéseket, hanem meghagyták azt az eredeti, spontán változatban. Amint Kányádi írja, amikor mottót keresett a kötethez, Széchenyi István Naplóját vette kézbe, amely éppen egy találó idézetnél nyílt ki: „Minden magasztos, nagy és nemes a természetben rejlik. Aki egészen egyszerűen, anélkül hogy, hamis benyomásokkal tévesztetné meg magát, az ő törvényei szerint cselekszik – minden dolgot, akármilyen fajtájú legyen is az, elégé jól fog csinálni. Ehhez azonban visszavonhatatlanul hozzátartozik az elmélyülés, a kitartás és a hűmaradás talentuma.” Kányádi az idézet megtalálásában a gondviselést látta, hiszen talán ez a legjellemzőbb Nagy Imrére. A természettel együtt lélegzett, ezt a „természetességet” is örökítette meg, akár képeit, akár a szóban forgó emlékiratait vesszük figyelembe. Ahogyan az általa rajzolt, festett emberek és az élőlények lélegezni kezdtek a vásznon, a papíron, ugyanolyan szépséggel és energiával elevenednek meg a lejegyzett gondolatai.
 
A kötet nagyon összetett, megtalálható benne az alkotói ars poétika, ugyanakkor az az egészséges életfilozófia is, amely Nagy Imrét vezérelte. Megérthetjük belőle, hogy az igazi képzőművész élete végéig keres, az örökös újrakezdés típusa. „Zsögödön újra kezdtem s az anyag ismeretén vezettem végig művészetemet. Első a rajz, a végén tussal, azután a fametszet, ez már közelebb áll a színkérdéshez, utána az olaj, végül a tempera. A téma mindenik anyagban másképp jelentkezett. Ezáltal saját munkámat jobban ellenőrizhettem, az önkritika, a művész vészjelző készüléke, szabályozója akadálytanul működhetett. A művészet mesterségbeli titkai egymás után szabadultak ki az anyag börtönéből, hogy a művészt közelebb segítsék mondanivalójának kifejezéséhez. (…) Az igazi művészetet nem megtanuljuk, hanem megérezzük, de az érzések megvalósítását, kivetítését magunknak kell elsajátítanunk saját hátunkon, saját tapasztalatunkon. Az igazi művész útja a saját élményein vezet végig. Bizony, bele kell keveredni az életbe, mint a disznónak a sárba, akkor is, ha a szőre, tolla lekopik, mert az arra nő, hogy elhasználódjék, elkopjék, elégjen” − vallja önéletírásában.

Sokszor figyelmeztet a veszélyre, amely az iparosodás kezdetétől fogva fenyeget. A falu, amióta nem él harmóniában a természettel, kezdi elveszteni önmagát – véli. Megszűnik a harmónia, nem a természethez hasonlóan rendezkedünk be. Még súlyosabb szerinte, hogy az egyszerű ember számára kiveszik az élet kifejezéséhez talán legalkalmasabb eszköz: a népművészet.

„Ma már csak a pásztornak van ideje faragni. A többi fut, húzza az igát, mert hajszolja az élet megállás nélkül. Akad-e bár egy pillanata, hogy széjjelnézzen maga körül, beletekintsen saját magába, a világmindenségbe, ahol annyira otthonos volt? Élte életét, formálta, s annak termése a dalban, a balladában, a mesében s a nép többi művészi alkotásában jutott el az érettségig. A nép művészete a nép életét fejezte ki, a mindennapitól az ünnepiig, a szerelemitől a halálig. Dalaiban történetének summája van. A gyár, az ipar mindennek gátat vet. Jön egy más világ; s hogy mit mentünk át a hagyományokból, az a lelkierőnktől függ...”    

Ez a természetesség teszi, hogy a különböző politikai rendszerek közszereplői támadják Nagy Imrét, a kicsi magyar világban Kolozsvárott, a Szent Mihály templomban a pap kommunistának prédikálja ki. Bő két évtized múlva pedig a zsögödi mintagazdasága miatt kerül fel a „kuláklistára”. Valószínűsíthető, hogy az utóbbi hercehurca miatt szakadtak félbe a följegyzései. Ennek ellenére a lenyűgöző művészete és persze egyenes jelleme, gerincessége, természetessége mindig révbe juttatta.

Az új kiadás egyik erőssége, hogy Szabó András formatervező, a Nagy Imre-hagyaték kurátora az utószóban taglalja az 1959 után bekövetkező eseményeket. Továbbá az alkotások minőségi reprói is emelik a könyv minőségét. Az előszóból, melyet Ráduly Róbert polgármester jegyzett le, megtudhatjuk, hogy Csíkszeredában manapság miként ápolják a zsögödi festőművész hagyatékát. Személy szerint viszont hiányolom a könyvből Kányádi Sándornak az első kiadáshoz írt előszavát, amely egyfajta kulcsot ad a Följegyzések olvasásához.