Újjászületik-e a Főnix Homoródszentmártonban?

A bevezető felszólalásokban Sz. Kovács Géza Segesváron élő képzőművész, a tábor művészeti vezetője mint a legilletékesebb, hiszen a kezdetektől fogva részt vesz a homoródszentmártoni művésztelepeken, az idei tábor kijelölt főmotívumáról, a tűzről beszélt.

„A görög kultúra az európai műveltség egyik tartóoszlopa, s éppen ezért ha érintjük ezt a témát, akkor fel kell idézni, hogy az ókori görög mitológiában már a főisten mellett megnevezték a tűz istenét is, Héphaisztoszt, aki Zeusznak és Hérának volt a gyermeke. Mivel Héphaisztosz nem volt egy túl jól sikerült gyermek – a legendák szerint anatómiai és szellemi fogyatékosságokkal született –, tengerbe vetették, ahol a nimfák találták meg és nevelték, s onnan került vissza az Olümposzra, ahol az istenek szolgálatába állt. Ő lett a tűz, a művészetek, a kovácsok és minden olyan kézi foglalatosság istene, amelyben szellem is munkálkodik a formán.

Többek között ő készítette Héliosz, a napisten szekerét, Hérosz nyilait, az istenségek különböző palotáit és a továbbiakban ő formázta meg azt a nőt, akit lehoztak a földre és Prométheusz vett feleségül... Aztán képzeljük el az olümposzi parlamentet, ahol van egy ellenzék, és ez Prométheusz egymaga, aki mindig azon igyekszik, hogy valamilyen jogokat vívjon ki a frissen teremtett emberiségnek.

Majdhogynem természetes, hogy rengeteg ellenkezésbe ütközik, de végül mégiscsak sikerül ezt-azt elérnie, egyebek közt a tüzet is az emberek rendelkezésére bocsátja. Természetes, hogy ezt a ténykedést az istenek nem nézték jó szemmel, és Prométheuszt a Kaukázus szikláihoz láncolták, ahol egy sas marcangolta a máját, amely rendszeresen visszanőtt – a történet erősen ismerős, illetve az az epizód is, hogy Prométheusz felesége, Pandóra olyan szelencét hozott a földre, amelyből a világra szabadult minden rossz, amellyel Zeusz büntetni kívánta a tűz birtokába jutott emberiséget.”

Azóta az emberiség nem tud úgy bánni a tűzzel. A tűz tulajdonképpen barát, ha az ember ésszel használja. Létezik tűzről pattant ember. Ezt arra mondják, aki serény, jóindulatú és gyors észjárású. Aztán ott a családi tűzhely. Ott a pásztortűz. Rengeteg olyan emberi vonatkozás van, amellyel a tűzet kapcsolatba lehet hozni. Sajnos azonban van pusztító jellegű tűz is, amelyet ugyancsak emberek hívnak életre saját maguk kárára. De lehetőségként mindezek után ott a tisztítótűz. És vannak olyan formák, alakzatok, amelyek tűz által válnak időtállókká. Az sem mellékes, hiszen számtalan esetben meggyőződhettünk erről, akár a művészi munka folyamatában, de a hétköznapi életben is.  Ez pedig nem más, mint az optimizmus megnyilvánulása, annak hirdetése, hogy mindig van remény a megújhodásra és továbbélésre.

Itt, a Nagy-Homoród mentén ez volt a harminchatodik táborozás, s a szépségek mellett sajnálatos módon felfedezünk olyan jelenségeket, amelyek nem is annyira biztatók. Sok helyen kihűlt a családi tűzhely, és azt sejteni, nincs túl sok remény arra, hogy valaha is teljesen újjáéledjen. Üresen tátongnak a kemencék. Sok helyen üresen bámulnak ránk az ablakok. Tudjuk, hogy a családi tűzhelyek mellett sokan melegedtek, tudjuk, hogy a kemencékben egykor sok-sok gyermeknek sütöttek kenyeret. Valami odalett. Igen sok fontos részlet ott maradt a múltban.

„Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő, hogy ezeken a tűzhelyeken új életre fog-e kelni a főnixmadár. És én arra vágyom, kívánom is, hogy, amennyiben lehetséges, az itteni otthonok főnixmadara szülessék meg” – mondta Sz. Kovács Géza, bizonyságul arra, hogy nem csupán képzőművészként, hanem a vidék iránt elkötelezett gondolkodóként is tájékozódott, hiszen ilyen hosszú idő alatt annyi tapasztalat gyűlhetett össze benne, hogy akár társadalomkutatóként is megszólalhat.

Ennek a harminchat éves folyamatnak, amelynek itt mi részesei és a képzőművészek dokumentátorai is voltak, akár azt a címet is adhatnánk, hogy „pusztuló örökségünk”. És ezt feltétlenül tudomásul kell vennünk. Itt Sz. Kovács visszautalt az Abrudbányán és Verespatakon készült fotók kiállítására, amellyel megnyitották a tábort.

Amit ott láttak és kamerákkal rögzítettek a művészek, az az állapot a Nagy- és Kis-Homoród mentére egyaránt érvényes. „Valahol, valamikor visszafordíthatatlan hibákat követtünk el saját magunk és a természet ellen. Ha meg tudunk állni, ha netán vissza tudjuk fordítani a negatív jelenségeket, akkor ez azt is jelenti, hogy okosan tudunk bánni a tűzzel.”

Sata Attila az ajándék CD-re gyűjtötte a helyi képtárban lévő képzőművészeti gyűjtemény anyagát, felesége, Dáné Hedvig és saját előadásában énekelt versekkel „illusztrálta”, illetve mellékelte a tábor ideje alatt elhangzott interjút, amelyet a Magyar Rádió munkatársa készített vele és a korábban itt szolgáló Kászoni József unitárius tiszteletessel. Sz. Kovács Géza külön köszönetet mondott a tábor szervezőinek, a kuratóriumnak, amiért tíz napon át elviseltek a művészeket, és ezáltal tulajdonképpen megrendelést adott minden részvevőnek, hogy a szakmájának élve olyan műalkotásokat teremtsen, amelyekben minden mai és későbbi szemlélőnek kedve telik.

A Homoród-mente Művészetéért Alapítvány egy harminchat esztendős folyamat gondozója, amelyet annak idején Nagy Attila egykori tanácselnök – aki maga is jelen volt a mostani ünnepségen –, néhai Maszelka János azért hívtak életre még egy sötét korszak idején, hogy itt, helyben reményt adjon és értéket teremtsen, s azt megmutassa a kinti világnak. Az eszme valóban megfogant, rangos rendezvénnyé terebélyesedett, hírét őrzi és viszi a községnek. Az idei művésztábor Homoródszentmárton Tanácsa és Polgármesteri Hivatala és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont szervezésében valósult meg.

A záróünnepségen fellépett Dénes Erzsébet és Nagy Csilla Homoródszentpálról – ők népdalokat énekeltek –, Kakucsi Áron Attila szavalt, Iszlai Renáta klarinétművész és László József gitáron dzsesszvariációkat adott elő. A művészeket és egybegyűlteket Nágó István alpolgármester és Bodor Klára tanítónő, az alapítvány kurátora köszöntötte. Az igen magas színvonalú esemény csoportképkészítéssel és közös estebéddel zárult.