Székelyföld, mint önkéntes száműzetés helye

– Nem tartja egy kicsit túlzásnak a könyv címét?

– Ezt a kérdést már több ismerősöm is feltette, de nem tartom túl keménynek címet. Tudomásul kell venni, hogy habár Székelyföld számunkra – úgymond – a világ közepe, ha gazdasági, vagy kulturális szempontokat veszünk figyelembe, peremvidéknek számít. Ezen a helyzeten kell változtatnunk. Ezt csak úgy lehet megtenni, ha már szembesültünk a ténnyel, hogy peremvidéken élünk. Különben, már 1902-ben a tusnádi kongresszuson megfogalmazták ezeket az elveket, és azóta Székelyföld fejlesztése állandó téma. Fontos az oktatás, a kultúra fejlesztése, de kellene egy erős gazdasági komponens, mivel igazi fejlődés csak akkor jöhet létre, ha a kettő szervesen kiegészíti egymást.

Az Önkéntes száműzetés címet, amúgy Kelemen József neuropatológustól kölcsönöztem, aki – mint a vele készült interjúban elmondja – amikor otthagyta vásárhelyi orvosi egyetemi központot és Csíkszeredába költözött, úgy gondolta, hogy önkéntes száműzetésbe vonult. Viszont életpályája során bebizonyította, hogy eredményes, nemzetközi szinten is elismert kutatómunkát lehet végezni olyan helyen is, amelyen nincs egyetem és az orvosi kutatómunkának sincs hagyománya. Kelemen József kétszeres Humboldt ösztöndíjas volt Németországban, munkásságát világszinten jegyzik.

Volt, aki zokon vette ezt a címet, mondván, nem érzi úgy, hogy székelyföldi letelepedésével, vagy itthon maradásával száműzetést vállalt volna. Ennek ellenére megtartottam a címet, amivel azt akartam jelezni, hogy vannak olyan emberek, akik művészeti, tudományos alkotómunkát végeznek, vagy minőségi oktatói vagy kutatói tevékenységet próbáltak itt meghonosítani, egy olyan vidéken, ahol ennek nem volt hagyománya.

– Szóval, olyan interjúalanyokat választott, akik valamilyen folyamatot elindítottak, vagy intézményeket alapítottak.

– Pontosan, azokat kerestem fel, akik már valamit letettek az asztalra. Ha sorra vesszük őket, láthatjuk, hogy van köztük társadalomkutató, régész, pedagógus, orvos, és valamennyien olyan eredményeket értek el, melyek bármelyik egyetemi központban megállnák a helyüket. Olyan pályát tudnak maguk mögött, aki bárki számára példa lehetne. Említeném Lászlófy Pál nyugalmazott pedagógust, aki meghatározó személyisége az utóbbi két évtized erdélyi magyar pedagógusi társadalmának, de ott van Botár István régész, aki a térségben folytatott szakszerű ásatások és a középkorkutatás egyik kezdeményezője és még sorolhatnám.

– Újságíróként, hogyan látja ebben a régióban a helyét, szerepét?

– Elsődleges feladatunk a tájékoztatás, ennek a feladatnak próbáltam eleget tenni ezzel az interjúsorozattal is. Érdekessége ennek a könyvnek, hogy a meglévő anyagok többsége nem a Hargita Népében jelent meg, hanem a Brassói Lapokban vagy az Erdélyi Riportban. Az írások zöme abban az időszakban született, amikor éppen kiszorultam a Hargita Népétől és Ambrus Attila a Brassói Lapok főszerkesztője biztosított nekem teret. Sőt, az ő ötlete volt, hogy indítsunk egy interjúsorozatot, amelyben olyan székelyföldi személyiségeket mutassunk be, akiknek a munkássága – ahogy már említettem – a Székelyföld határain is túl mutat. Néhány a témához kötődő írásomat a megyei napilapban, vagy a Székelyföld folyóiratban közölt egykori cikkeimből válogattam, de a könyv kiadását főképp az indokolta, hogy a legtöbb interjú nem jelent meg a székelyföldi sajtóban.

Az újságíró szerepe, szerintem nagyon fontos ebben a régióban – persze nemcsak itt, de talán itt nagyobb jelentőségű, mint a centrumokban –, nyomon kell követni a szakmai berkekben zajló folyamatokat, és dokumentálni kell ezeket.