Nemzetközi néptáncfesztivál Udvarhelyen

Szombat délelőtt az egyik bevásárlóközpont parkolójában láthattuk a vendégeket, másnap ismét a parkban felállított színpadon mutatták be az általuk őrzött autentikus hangszeres népzenét és a népi táncok pazar kínálatát. A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont vezetői, a rendezvény ötletgazdái bíznak abban, hogy hagyományossá tehetik ezt a seregszemlét és újabb színfolttal gazdagítják a város és a környék kulturális életét.

A két nap alatt többezres tömeget vonzott a színpompás felvonulás és az élő környezetben megmutatkozó hagyományápolás. Jó volt látni ennyi gyermeket és fiatalt egy helyen. Jó volt osztozni a közösségi élményben. Ez a fesztivál a Szejke Napokat juttatja eszünkbe, amikor immár majdnem ötven éve különböző hazai régiók és nemzetiségek kultúrája mutatkozik be városunkban. A mostani kezdeményezés annyiban különbözik a korábbitól, hogy elsősorban fiatalokat kíván megszólítani, azokat, akik az iskolai programok mellett, úgymond kedvtelésből, esetleg hobbiszinten foglalkoznak a népi tánccal, s nem az országban élő kisebbségeket szólítja meg, hanem úgy általában a magyar tájegységeket, hiszen idestova több mint kilencven esztendeje, hogy a magyar egységről és benne a sokszínűségről csak nemzetközi szinten gondolkodhatunk. A magyar-magyar találkozáshoz hozzáadódik mindaz, amit más népek és nemzetiségek térfeléről most ide tudtak a szervezők vonzani. Volt szerencsém párszor megfordulni olyan helyeken és olyan fesztiválokon, ahol a nálunknál „előrébb való” – értsd: fejlettebb, módosabb, polgárosodottabb – népek képviselői bukkantak fel.


Akár svájci, akár franciaországi példákra gondolok vissza, a népzene, a néptánc, a népviselet teljesen kiszorult a köztudatból, múlt időben létezőnek mutatkozott, olyanformán, mint amikor elővesszük az ókori görög vagy a római kultúrát, esetleg felidézzük az Árpádok idejének világát, a reneszánsz vagy a kuruc-kor viseletét, táncát és zenei ízlését. Mintha egy-egy skanzen elevenedett volna meg ilyenkor. Mintha bizonyos korok kulisszái mögött zajlott volna egy-egy rendezvény, amely kizárólagosan a tudatosan megszervezett pillanat kedvéért jött létre. Ezekben a múltat idéző „szeánszokban” felismerni véltem mindazt, ami nálunk felé is egyre inkább kirajzolódni látszik az 1989-es rendszerváltozás óta. A technika, a telekommunikáció is exponenciálisan fejlődik, akkora, s annyira erős hatások értek egy szűk emberöltő alatt, hogy az korábban négy-öt generáció életében is elképzelhetetlen volt. Értékét és értelmét veszítette – úgy látjuk – az egészséges vidéki környezet, ahol néptáncaik, népdalaink éltek és működtek. Mára – többnyire – a városról igyekszünk visszahurcolni vidékre mindazt, amit népi kultúraként ismerünk. Ezt a jelenséget kiválóan illusztrálja az észak-mezőségi Szék példája, ahol egészen a legutóbbi időkig kiválóan funkcionált egy autentikus magyar néprajzi sziget, de külső – kolozsvári és budapesti – beavatkozás nélkül ma már csak árnyéka lenne önmagának, vagy egyszerűen múltba sorvadna a fekete-piros hagyomány. A Székelyföld, s benne Udvarhelyszék talán kicsivel kedvezőbb helyzetben találtatott. De ez sem teljesen rózsás állapot, kopik, kivesz, sorvad a népi kultúra. Talán az ilyen találkozók, a különböző vidékekről idesugárzó módszertan, az állandó kapcsolat, a spontaneitás fenntartása segíthet. A seregszemle arra is jó, hogy néhány ezer embert megmozgasson, hogy az együttesek jóvoltából előtérbe kerüljön a hagyaték, amellyel amúgy túlzottan keveset törődnénk. Arra is jók az ilyen táncházi találkozók, hogy a skanzen-csapdából életre hívják, életben tartsák a népi tánc- és zenekultúrát, s vele, benne a többit is, ami sajátossága a népnek.