Ki állt a Nagy-Románia létrehozása mögött?

Hiánypótló ez a kötet, hisz arról a személyről szól, akinek az I. világháború után kialakult történelmi Románia egyenesen a létét köszönheti. Mária román királynőről (az egykori edinburghi angol hercegnőről) van szó, és nem „királynéról”, ahogy legtöbbször – talán a tudatlanságból fakadva – torzan jelenik meg a magyar történetírásban, aki egy ragyogó diplomata volt.

Befolyásos szerepe tény, hisz maga Ferdinánd román király emelte uralkodótársává maga mellé, amikor is 1922 októberében az eléje térdelő Mária fejére tette a felesége tervezte bizánci stílusú koronát. Nem véletlen ez a királyi gesztus, hisz gyakorlatilag a birodalmát neki köszönhette. Ugyancsak Mária királynői mivoltáról árulkodik a „nagy” jelző is, mely éppen ezen az eseményen ragadt rá.

Koszta István azt állítja, hogy a Nagy-Románia királynőjének hozzávetőlegesen kétharmad részben köszönheti kialakulását, születését (ezt a lapunkhoz eljuttatott interjúban jegyzi meg, amely még nem volt közölve, mivel a Nagy Magyarország folyóirat következő számában publikálják). Mégis a román történetírás is mellőzi – inkább a liberális I. I. C. Brătianu miniszterelnöknek tulajdonítják ezt az érdemet.

Koszta István (fotónkon) még érdekesebb megállapítása, amit már személyesen közölt, hogy a királynő már 1916. augusztus 27-én sejtette, hogy sikerül egy nagy birodalmat létrehoznia. Ezen a dátumon köztudott, hogy az akkori Románia megszegte békeszerződését, és háborúba lépett. Előzőleg Mária az Amerikai Egyesült Államokkal erős diplomáciai kapcsolatokat épített ki. Ezek nyomán is született az Európát újraalakító terv, melyet Thomas Woodrow Wilson készített még 1917-ben (!), és amely később majdnem teljes mértékben gyakorlatba is volt ültetve. Ezt azért fontos megjegyezni, hisz a köztudatban inkább az gyökerezett meg, hogy az 1919-es párizsi béketárgyalások, avagy az 1920-as trianoni békeszerződés (békediktátum) húzta meg a határokat Közép-Kelet-Európában. Pedig gyakorlatilag a történelmi Magyarország sorsa már meg volt pecsételve évekkel korábban, hisz Párizsban 1919-ben, ahogy a hadtörténész könyve is igazolja, mindenkit már kész tények elé állítottak.

Ennek a legfőbb bizonyítéka, hogy az 1919-es párizsi béketárgyalásokról a nyertes oldalon álló, nagyhatalom Olaszország tárgyaló bizottsága a kelleténél korábban távozott. Az előzetes tervet módosítani szerették volna a javukra, olyan módon, hogy a Dalmát tengerpart egy részét megkapják. Sem akkor, sem később nem tudták ezeket a követeléseket kiharcolni.

Visszatérve Mária királynőnek az új keleti birodalmat megalapozó szerepére, azt is megtudhatjuk a dokumentumok alapján, hogy ő sem azért ment a párizsi béketárgyalásokra, hogy Erdélynek és a Partiumnak a Romániához való csatolását elérje. Ezt az utat előzőleg kitaposta. Azért járt közben, hogy megkapják Besszarábiát, valamint a Bánság és Bukovina egy részét. Ez korántsem lehetett könnyű, hisz a Bánságért a szerb küldöttséggel kellett szembeszállni. Mária királynőnek sikerült elérnie céljait. Hogy ez nem a Ion Brătianu érdeme volt, azt az is bizonyítja, hogy maga a miniszterelnök hívta meg a királynőt ezekre a tárgyalásokra, és persze emellett ő folytatott négyszemközti beszélgetéseket minden az egyeztetéseken fontosnak számító személlyel.

Szóval egy ragyogó elme volt, és régóta tudta, hogy „minden román királynője” lesz. „A királynő soha nem adta fel a győzelem reményét. (…) Egy barátnője mesélte nekem később, amikor csapataink délről, északról és nyugatról már bekerítették, és éjjel-nappal ágyúzták Bukarestet, hogy nyugalommal csomagolt és készült a kimenekülésre. Biztos volt benne, hogy »minden román királynőjeként« fog majd oda visszatérni” – jellemzi emlékirataiban a „vetélytársát” Ottokar Czernin, a cseh származású osztrák-magyar politikus, diplomata, aki 1913 és 1916 között bukaresti követként próbálta megakadályozni Románia hadba lépését.