Egy nemlátó csángóprímás története

Antal Zoltán és Pulika Gizella

Érdekes élettörténet rajzolódott ki a beszélgetésből, Antal Zoltán 1945 tavaszán kezdett Pulika Jánostól tanulni hegedülni, mivel nagyapja – talán a szintén nemlátó Zerkula János prímás példájából kiindulva – a cigányprímáshoz adta tanulni. Tankó Gyula néprajzkutató nyugdíjas tanár írásaiból tudhatjuk, hogy a második világháború idején még működtek a gyimesi romáknál a zenészdinasztiák. Nagy becsben tartották ezeket a muzsikusokat, ugyanolyan státussal rendelkeztek, mint a csángók. Antal Zoltán csángóprímásnak számított, ezért egy kicsit nehezebben fogadták be a roma muzsikusok, de hamar népszerű lett köreikben is, talán azért, mert rendkívül gyorsan tanult.

Noha mestere, Pulika János csak három hónapig foglalkozhatott vele, mert utána elvitték katonának, a tanítványnak már ősszel lakodalmat kellett zenélnie. Helytállt, mert otthon nem tette le kézből a „mozsikát” (a hegedűt), elég volt egy népdalt egyszer-kétszer hallania, és máris megtanulta húzni. „Pulika János mondta is nekem, hogy Zoltika, te olyan könnyen tanulsz, hogy én még ilyet nem láttam. Vágott az eszem, mindent hamar elsajátítottam. \'45 őszén, az első lakodalomban, melyben muzsikáltam, úgy tettek fel a székre, mivel akkor már vak voltam. Kisgyermek koromban alig láttam, nagyapám 1940-ben kivitt Budapestre megműttetni, de sajnos nem sikerült az operáció” – elevenítette fel a nemlátó prímás.

Immár hatvannégy éve zenél, sajnos, manapság egyre kevesebben hívják, vagy viszik muzsikálni, ahogy bevallotta, inkább a rézfúvós hangszereseket igénylik, pedig 1960-ban Kodály Zoltán is gyűjtött tőle. „Zenészek, énekesek, táncosok Budapesten jártukban mindig fölkeresték Martint, aki rendszerint elvitte őket a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjához, ahol bemutatták tudásukat. Ilyenkor mindig Kodály is jelen volt. Egy alkalommal gyimesi vendégeket hoztak be Martinék. Köztük volt Antal Péterné, Antal Zoltán paraszthegedűs édesanyja, akit a gyimesi gyűjtések alkalmával még sosem sikerült táncra bírni. Ekkor azonban Kodály kérésére, fia muzsikájára bemutatta a gyimesi táncok közül a lassú magyarost” – Pávai István, Művelődés XLII. évfolyam (1993), 2. szám (31–32. o.).

Változóban a világ, a hegedűprímásokat egyre kevesebben igénylik manapság. „Mikor zenélni kezdtem egy lakodalom vasárnap déltől hétfő estig tartott, és nagyon becsben tartották a prímásokat, nem mint manapság. Kalákákra, radinákra is elhívtak, böjt kivételével minden szombaton és vasárnap muzsikáltam, akkoriban meg lehetett ebből élni. Most nem megy, mert nem hívnak, pedig most sem tudnának olyan népdalt vagy tánczenét nekem mondani, amelyet ne tudnék húzni, de inkább ezeket a kürtösöket hívják. Az a baj, hogy olyan kevés nyugdíjt adnak, 293 lejt, amiből nem lehet megélni, csak tengődni. Csak ezekbe a tánctáborokba kérnek fel muzsikálni, vagy néha felkeres egy-egy zenegyűjtő Magyarországról, és azoknak játszom. A régi dalokat már csak én ismerem, nálam nélkül azok már nem mennek. Szalay Zoltán tanár úr jött a tavasszal, és kérdezte, hogy Zolti bácsi, jön-e muzsikálni a táborba, ha maga nem jön, nekünk végünk van, mert a régi darabok másnak úgy nem mennek. Mióta Zerkula János prímás meghalt, azóta én tudom csak a dalokat húzni is és énekelni is.”