Amiről az erdélyi kastélyok beszélnek...

– Hogyan jött össze a kutatócsapat, és miért választották ezt a témát?

O. Zs.: Zoltánnal tulajdonképpen már a középiskolai évektől barátok vagyunk, mindketten történelem szakosztályban tanultunk. Az egyetem befejezése után mindketten tanári pályán helyezkedtünk el, és az elmúlt években főleg a történelemtanításhoz szükséges segédanyagokat adtunk ki közösen. Történelemtanárként fontosnak tartottuk, hogy tanulmányi kirándulásokat szervezzünk, gyakran jártunk diákjainkkal különböző erdélyi útvonalakon.

A kilencvenes évek végén az erdélyi épített örökségről, és különösen a kastélyokról még kisszámú és igencsak hézagosan dokumentált leírás állt az érdeklődő utazók rendelkezésére, és ezen hiányosságokat észlelve kezdtük fontolgatni, hogy érdemes lenne foglalkozni a témával. Igazából úgy 6–7 évvel ezelőtt kezdtük azzal a szándékkal tervezni terepbejárásainkat, hogy az összegyűjtött anyag majd egyszer könyvvé álljon össze, egy, a nagyközönségnek szóló összefoglalássá, amelyben igyekszünk bemutatni a történelmi Erdély összes kastélyát, dokumentáljuk az állapotukat, vázoljuk az építés- és birtoklástörténetüket, és aktuális információkat adunk a visszaszolgáltatásuk utáni jogi helyzetükről.

Gyakorlatilag idén nyárig jártuk a helyszíneket, legtöbb helyen többször is megfordultunk – e többéves munka eredményeként született meg augusztusra a végleges kézirat, majd november közepén a kötet. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a fotók szerkesztése és elrendezése, illetve a könyv arculatának kialakítása Tőzsér László, a Gutenberg Kiadó és Nyomda vezetőjének munkája, nélküle nem tudtuk volna ilyen minőségben és formában megvalósítani a kötetet. Egy ilyen nagy terjedelmű és jó kivitelezésű munka kiadása igen sok pénzbe kerül, ezért meg szeretnénk köszönni a támogatók, vagyis a Román Kulturális Alap (AFCN), Csíkszereda Polgármesteri Hivatala, Hargita és Kovászna megyék tanácsai, valamint az Alcsík Kistérség és Magyari Zoltán anyagi támogatását.

– Mi alapján választották ki az épületeket?

B. Z.: Kelet-Európában és különösen Erdélyben, ahol a nemesi családok vagyoni helyzete messze elmaradt a nyugat-európai nemesség mögött, a kastély fogalma igencsak képlékeny. Nemigen lehet pontos határt húzni kastély és nemesi udvarház között, pl. az épület méretei és a díszítőelemek gazdagsága, a gazdasági épületek megléte, a környező park méretei, növényritkaságok, kerti elemek (tavak, üvegházak, filagóriák stb.) alkalmazása, az építtető család rangja, társadalmi szerepe. A könyvben az erdélyi történelmi családok betűrendes jegyzéke jelenti a rendezőelvet, mindenik család esetében vázoljuk a legfontosabb személyiségek életútját, a birtok- és címszerzések körülményeit, leírjuk a címerüket, és ezt követően történik az általuk építtetett vagy birtokolt épületek leírása.

– Milyen forrásanyagot használtak fel?

B. Z.: Igazából nem dúskáltunk művészet- és családtörténeti forrásokban, hiszen a szocializmus évtizedeiben sem a kastélyok, sem az építtető családok történetével nem volt indokolt foglalkozni, így több mint öt évtizedes hiány mutatkozik az ilyen irányú kutatásokban. A legfontosabb épületekről születtek ugyan művészettörténeti leírások, de az építtetőket, a birtokos családok politikai, gazdasági, kulturális szerepét a legjobb esetben elhallgatta a történetírás. Egész generációk nevelkedtek fel a „népnyúzó kizsákmányolókról”, az „osztályellenségről” szóló tévtanokon – ennek is szerepe van abban, ahogyan a kastélyok sorsa az államosítás után alakult. Könyvünkben arra is törekedtünk, hogy e tévhiteket eloszlassuk, illetve az erdélyi nemesség történelmi szerepéről viszonylag kiegyensúlyozott képet nyújtsunk.

– A második világháború végéig mondhatni könnyen követhető a kastélyok története, sorsa, mi a helyzet az elmúlt hetven évvel?

O.Zs.: Az államosítás, de különösen a rendszerváltás utáni időszakra vonatkozóan leginkább a sajtóban megjelent riportokra, tudósításokra támaszkodhattunk, az így szerzett információkat kellett kiegészíteni a helyiektől szerzett adatokkal. A kastélyok 1949. évi államosítását és a birtokos családok kitelepítését követően a legtöbb épületből téesz-székház, raktár avagy éppen istálló lett, de esetenként más intézmények is beköltözhettek: néptanács, szanatórium, kórház – a legtöbb épület kapott valamilyen rendeltetést. A rendszerváltást követően néhány évig az említett intézmények használták, ezután következtek az igazi bonyodalmak. Attól kezdve, hogy a visszaszolgáltatási folyamat elindult, bizonytalanná vált a kastélyok sorsa, a tulajdonjogilag tisztázatlan helyzetben lévő épületeken ugyanis az állam már nem volt hajlandó érdemi javítási munkálatokat végezni. Az utóbbi másfél évtizedben felgyorsult a kastélyok pusztulása, mi a terepbejárásaink folyamán tucatnyi kastély pusztulását láthattuk.

– Mit tart a könyv erősségének?

B. Z.: A kötet egyik erősségének tartom, hogy e pecsét-reprodukciók bekerülhettek. Első alkalommal fordul elő, hogy a Hargita Megyei Levéltárban őrzött címeres viaszpecsétek egy része, mintegy száz lenyomat, leközlésre kerül. Gazdag pecsétgyűjteményt őrzünk a levéltárban, de emellett sok folyóméternyi anyagot kellett átlapozni, míg összeállt a kötetben leközölt állomány. Nagyon örülök, hogy sikerült ezt a nagyjából száz címeres viaszpecsétet publikálni, hiszen ezek a legmúlandóbb, legsérülékenyebb levéltári források, amelyek könnyen megrongálódnak, töredeznek, így hosszú távú megmaradásuk kétséges. Emellett kb. nyolcvan levélrészletet is közlünk, nemesi családok tagjainak kézjegyeivel.

A másik pozitívum, hogy ez egy összefoglaló munka, amely leltárt készít az erdélyi kastélyok 2011-es állapotról. Valamiféle harangkongatás szeretne lenni ez a könyv, amely az értékeink pusztulására hívja fel a figyelmet. Leszámítva húsz-harminc épületet, amelyet kapásból mindenki fel tud sorolni, a maradék száz tulajdonképpen ismeretlen a nagyközönség számára. Szeretnénk, ha a bemutatott nemesi családok és épített örökségük ismét visszakerülne a köztudatba, és ha mindenki, aki abban a helyzetben van, hogy tenni tud, megmozdulna az ügy érdekében. Az utolsó pillanatokban vagyunk, az épületek jelentős hányada, csak évek kérdése, és teljesen eltűnik a föld színéről. Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy ez az örökség megőrződjön a következő nemzedékeknek is. Mi ennyit tudtunk tenni…