Török Csaba, a tehetséges fafaragó

Török Csaba fa- és csontfaragással foglalkozik, domborműveket, szobrokat készít, esetenként farestaurálást vállal. 2001-ben kapta meg a Fafaragás kiváló mestere címet.

Azt mondja, szülei nem nézték jó szemmel, hogy a fafaragást tanulja, édesapja szerette volna, ha „komolyabb” szakmát választ, amiből meg lehet majd élni. „Volt egy szomszédom, Gál Vilmos bácsi, aki annak idején a múzeumnál dolgozott, ő faragott, és én tényleg tőle lestem el a szakmát. Amikor valaki nála volt, sosem faragott, a vésőt tette le, lámpalázas volt. Én mindig lestem, hogy mit csinál, felcsigázta az érdeklődésemet, jobban meg akartam tanulni a szakmát. Aztán jobban megismertem, kezdtem bicskával faragni, majd valamikor a hetvenes évek végén fafaragást tanultam a Művészeti Népiskolában. Aztán szobrászatot is végeztem, illetve sok-sok tanfolyamot, sok más szakmát kitanultam. Nekem van nyolc szakmám, hét be van írva a munkakönyvembe, a nyolcadik, a fafaragás az nincs beírva, mégis abból élek” – mondja nevetve. Faragott ő már a fa mellett csontot és fémet is, de a fa áll hozzá a legközelebb, a fém rideg. „Hála Istennek, a szüleim megérték, hogy láthassák, ebből a szakmából is meg lehet élni. Jól nem lehet élni, csak megélni.”

Beszélgetésünk során kiderül, számára igen nagy fontossággal bír az oktatás, a népművészeti értékek továbbadása, a hagyományok megőrzése. Tizenegy évig például a taplocai Kolping Család Egyesületnél fafaragó osztályt működtetett, és jelenleg is szívesen megmutatja a szakma fortélyait az érdeklődőknek, táborokba jár tanítani. A nyara általában – így az idei is – erről szól. Beszélgetésünkre éppen hazaérkezett egy gyimesi alkotótáborból, most Törökszentmiklóson vesz részt oktatóként egy táborban, majd útja újra a Gyimesekbe vezet, ahol egy tánctáborban a fafaragást mutatja be, oktatja.

„Mi megmutatjuk, aztán mindenki maga dönti el, hogy szeretne-e ezzel foglalkozni, meg akarja-e tanulni vagy sem. De remélem, legalább értékelni fogják a munka eredményét. Számítógép előtt ülni is nagyon jó dolog, ennek van jövője, de fontos, hogy fiataljaink megismerjék a hagyományokat. Nekünk, népművészeknek ez a célunk: továbbadni az őseinktől kapott értékeket. Mi megtanultuk, most rajtuk a sor. Amelyik népnek nincsen kultúrája, nincsenek gyökerei, az elveszett, az már nem létezik” – jegyezte meg a fafaragó mester.

Sok helyen oktat, de kevés fiatal választja a fafaragást megélhetési formának – derül ki. „Hamar rájönnek, hogy ebben a szakmában két időszak van: reggel hozzálátunk, és estig dolgozunk. Kevés pénzért sokat. Na erre mindenki húzza az orrát” – mondja, amikor az utánpótlás neveléséről kérdezem.

Pedig – jegyzi meg – sokat változott az idők múlásával a fafaragás, ma már ahol csak lehet, gépet használnak, mert „gyorsabb a munka, simább a darab, szebb a felületet”. „Annak idején elmentünk egy szál deszkával a kollektív gazdasághoz, Isten tudja, hogy tudtunk egy asztalosműhely közelébe kerülni, hogy legyaluljuk a deszkát. Most már saját műhelyeink, felszereléseink vannak, kapun belül mindent meg tudunk csinálni” – magyarázza.

„Nekünk a feladtunk, hogy továbbadjuk az értéket, hiszen az utánunk érkező nemzedék már minket másol. Könnyű hibába esni, mert az emberek majdnem bármit megvesznek. De én azt mondom, csak olyan terméket készítsünk, amihez nem szégyelljük a nevünket adni. Ha az ember mindig jót ad ki a kezéből, akkor arra lesz igény. Nem akarok megsérteni senkit, de az újgazdagok nem ismerik a hagyományokat, a népművészetet, nekik pénzük van, és azt vesznek, amit a piac kínál: színeset, fényeset, csillogót, villogót. A népművészetben nem ez működik. Boldog vagyok, amikor egy-egy turistacsoport eljön ide hozzám, és bemutathatom, mit is csinálok és hogyan.”

„Olyan fiatalnak ajánlom ezt a szakmát, aki türelmes és akinek nincsenek nagy igényei. E szakma egyik nagyon fontos hozadéka, hogy amit alkotunk, maradandó. De szeretni kell nagyon, máskülönben nem lehet művelni. Én szerencsés vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek” – összegzett a faragó-mester.