Találkozás egy legendával: balláb aranyból

Kamaszkoromban elérhetetlen álomnak tűnt, hogy valaha is találkozzak a nyolcvanas-kilencvenes években fénykorát élő román futbalzsenivel. Számtalan katarktikus fociélményem fűződik a nevéhez – ezek közül talán a legfontosabb az európai szuperkupa döntője 1987 februárjában, amikor az ő pazar, legalább huszonkét méterről elvégzett szabadrúgásgóljával győzte le a Steaua a Dinamo Kievet. A román katonacsapat erre az egy mérkőzésre igazolta le a fővárosi egyetemisták fenegyerekét, de a bemutatkozás annyira jól sikerült, hogy nem engedték vissza korábbi egyesületéhez. Ezt akkor könnyen meg lehetett oldani, hiszen a Steaua vezetésének tagja volt a diktátor, Nicolae Ceausecu nagyobbik fia, és ez nagyobb ásznak bizonyult bármilyen írott szerződésnél.

Azóta persze eltelt az idő, Hagi többször is visszavonult (Egyik visszatérése Magyarországhoz kötődik, hiszen Ceausescu egykori udvari költője, a magyarellenességéről is híres Adrian Pănescu élő tévéadásban, halott szüleire hivatkozva kérlelte sikeresen, hogy térjen vissza az ellenünk készülő válogatottba. Hagi elsírta magát és igent mondott, így aztán a román csapat az ő vezetésével győzte le a történelem során először a magyarokat 1999-ben). Az iránta érzett rajongás nem múlt el – Puskásra is párás szemmel emlékeznek meglett korú emberek, akik még láthatták őt játszani.

Néhány napja levelet kaptam a Puskás Akadémia kommunikációs igazgatójtól, amiben arról írt: a Kárpátok Maradonája Budapestre jön egy sajtótájékoztatóra, és legyek a tolmácsa. Örömmel vállaltam a feladatot, sőt, a fél éjszakát régi videók nézegetésével töltöttem, hiszen a ballábas legendának számtalan emlékezetes gólja van – meglepően sokszor talált be a hálóba például a félpályánál lévő kezdőkörből.

A futballzseni szerényen, nagyobb felhajtás nélkül érkezik a helyszínre, hogy a saját nevét viselő, a karierrje során keresett pénzből létrehozott konstancai fociakadémia képviseletében részt vegyen a Puskás–Suzuki-kupa sorosolásán. A világ – és ő maga is – román labdarúgóként tartja számon, de tudom róla, hogy a makedón kisebbséghez tartozik, és talán ennek köszönhető, hogy egész életét végigkísérik egy másik romániai kisebbség tagjai, a magyarok. Rákérdezek az első edzőjére, és elmondja, hogy nagyon sokat köszönhet Bükkösi Józsefnek, aki gyakorlatilag felfedezte őt tízéves korában, amikor igazolt játékosa lett a kikötőváros Farul nevű csapatának.

– Négy évig dolgoztunk együtt, ő súlykolta belém, hogy bízhatok a bal lábamban, és amikor kapura tudok fordulni, azonnal lőjek – meséli. Különleges kapcsolata volt az első edzővel, akit második apjaként szeretett és tisztelt, és nagyon sajnálja, hogy nem volt módja meghálálni a gondoskodást.

A korosztályos ifjúsági válogatottban életre szóló barátságot kötött egy tehetséges kolozsvári kapussal, Jaskó Zoltánnal. A magyar fiatalember sportolói karrierje egy súlyos baleset következtében nagyon korán megszakadt, de a barátságuk nem: Jaskó a Hagi Akadémia igazgatója, és a világsztárrá vált labdarúgó legjobb barátja.

A román nemzeti csapat mezét 125 alkalommal (ebből hatvanötször csapatkapitányként) magára öltő Hagi egy magyartól vette el a gólrekordot is: a brassói születésű balösszekötő, Bodola Gyula 1940-től egészen a kilencvenes évekig számított a román válogatott legeredményesebb gólszerzőjének. Érdekes egybeesés, hogy Hagi 35 találatát éppen most pénteken Budapesten érte be Mutu, így jelenleg ketten osztoznak az első helyen. A visszavonult játékos szövetségi kapitányként négy mérkőzés erejéig vezette a román nemzeti tizenegyet, és nem túl sikeres edzői karrierje egyetlen győzelme is Budapesthez köti: 2001-ben kettő-nullra győztek a Népstadionban.

Bár a legenda szerint a Juventus elnöke még egy Fiat-gyár felépítését is megígérte Romániának, ha engedik leigazolni, a nemzeti kincsként kezelt futballistát csak a rendszerváltás után engedték külföldre focizni. Igaz, akkor mindjárt a Real Madridhoz, hogy aztán bresciai kitérővel a Barcelonában is játszhasson – ő volt a hetedik olyan külföldi, aki a történelem folyamán a két legnagyobb spanyol klubban egyaránt pályára léphetett. Ezekről az időkről így emlékezik: „Mindegyik fontos állomása a karrieremnek, a legjobb iskolákban tanulhattam. A Reálhoz gyakorlatilag egy kommunista országból érkeztem, és azonnal meg kellett tanulnom, hogy ebben a másik világban nincs biztos helyed a kezdő tizenegyben, mindenért naponta meg kell küzdened. A Bresciához azért igazoltam, mert akkoriban az olasz bajnokság volt a legerősebb a világon, és ki akartam magam próbálni benne. A Barcelona egy álom beteljesülése volt, hiszen az akkori edző, Johann Cruyff volt játékosként a példaképem, és ennél a csapatnál tanultam meg azt is, hogy a foci egy tudomány, már-már technikai sport a különféle stratégiákkal és a minden apró részletre kiterjedő felkészüléssel.”

Nemzetközi karrierjének kezdetén újra felbukkan a magyar szál: a Real Madridnál a bemutatkozó mérkőzésén, tízes mezben és bal lábbal szerzett hatalmas gólt, erre másnap a spanyol újságok azt írták: „visszatért Puskás!”.

Amikor megkérdezem, mit volt az aranygeneráció titka (a Hagit is soraiba tudó nemzedék minden idők legsikeresebb román nemzeti tizenegye, hiszen 1990 és 2000 között a hat lehetséges világ- és európa-bajnokságból ötön részt vettek, és 1994-ben egészen a világbajnokság negyeddöntőjéig jutottak Argentina legyőzésével), meglepő választ ad. Arról kezd mesélni, hogy a diktatúrában egy meglepően jó kiválasztási és tehetséggondozási rendszer működött. A Luceafărul (esthajnalcsillag – a szerk.) program keretében az egész országból összegyűjtötték a tehetségesen focizó gyerekeket, akik aztán a különböző ifjúsági korosztályok bajnokságaiban évekig egy csapatban játszottak. A közös edzések és felkészülés során annyira megismerték egymást, hogy felnőttként hiába kerültek más-más csapatokba, a válogatottban gyorsan összeállt a régi összhang. Ez a generáció érett be a kilencvenes évekre, és értek el komoly sikereket. Azóta nincs ilyen program, és az egykori, kasszikus értelemben vett edzők és nevelők is kiöregedtek, így a mai román válogatott is csak árnyéka a régi nagy csapatnak.

Amikor arról kérdezem, látja-e már az új Hagit, büszkén vágja rá, hogy igen, mert a tizenöt éves fia, Janisz már tagja a korosztályos válogatottnak. A konstancai akadémián tanuló utód szögletből szerzett gólt egy dohai tornán, de hogy valóban nagy játékos lesz-e, még a jövő titka. Senki sem születik nagy játékosnak, mondja a focilegenda, a tehetség sem elég ehhez, rengeteg kitartásra, munkára és alázatra van szükség, hogy valóban komoly eredményeket érjen el valaki. „Az akadémia célja nem az, hogy új Hagikat neveljen, hanem hogy jó játékosokat képezzünk ki – működésünk négy éve alatt már harminc fiatalt adtunk a különböző korosztályos válogatottaknak. Jelenleg háromszáz gyerek van nálunk, és a csapatunk, a Viitorul Konstanca (a viitorul szó jövőt jelent – a szerk.) a román bajnokság legmagasabb osztályában játszik úgy, hogy Európa egyik legfiatalabb állományú élvonalbeli együttese a játékosok 21 és fél éves átlagéletkorával” – ecsetelte a legendás focista.

Elkezdődik a sorsolással egybekötött sajtótájékoztató, a román futballegenda az itteni sporttámogatási rendszert kezdi dicsérni. „Magyarország szerencsés, hogy olyan miniszterelnöke van, aki ennyire szereti a futballt. Remélem otthon is eljutunk oda, hogy ennyit fektessenek a futballba, mint itt” – jelenti ki, majd abbéli reményének ad hangot, hogy ha az ő intézete és a magyar akadémiák jól végzik a munkájukat, akkor a nagy nyugat-európai klubok ismét keresni fogják a magyar és román játékosokat. Csak közép- és hosszútávban érdemes gondolkodni, és az eredmények idővel jönni fognak, vallja.

„Tehetségek mindig is voltak Romániában, de az utolsó időszakban odalett a szervezettség és a fegyelem, és elvesztettük a jó utánpótlásedzőket is, szinte már nincsenek olyan tanáraink, akik a gyermekeket odaadásra és szorgalomra tudják buzdítani” – mondja. Utolsó mondatát másnap szinte az összes román újság címoldalán hozza: „ha mi tovább alszunk, a magyarok öt-tíz éven belül állva hagynak a fociban is”. Később kiderül, hogy valóban csak a hosszú távban bízhatunk: nem sikerült legyőzni a román válogatottat, 2–2-re végződött a tétmérkőzés. 

A sorsolás eredményeképpen igazi halálcsoport jött létre a tornán, a román tengerparti város fiataljai a Real Madrid és a Puskás Akadémia növendékeivel játszottak. Hagi nem bosszús, azt mondja, az ilyen tornákon az a fontos, hogy minél erősebb ellenfelekkel mérjék össze magukat a tanítványai. Nagyon hálás a magyaroknak azért is, mert nekik sikerült elintézni azt, amit a román labdarúgó szövetségnek nem: a magyar közszolgálati televízió szakkomentátoraként bejuthat a zárt kapus meccsre. Oda már nem megyek tolmácsolni, így azzal búcsúzik, hogy találkozzunk legközelebb az akadémiáján. Nyáron lesz nemzetközi tornájuk, ha csak rajtam múlik, ott leszek.

Egy karrier állomásai
1965-ben született Săcele faluban (Konstanca megye). Háromévesen már focilabdát kér karácsonyra, tízéves korában leigazolja a Farul Konstanca.
1982-ben mutatkozik be a román élvonalban
1983-tól a bukaresti Sportul Studențesc labdarúgója
1987-től a Steaua Bukarest játékosa, velük első mérkőzésén európai szuper kupát nyer, a következő évben ezüstérmesek a Bajnokcsapatok Európa Kupáján
1990-1992 között a Real Madridban játszik, a hatvanhárom mérkőzésén 15 gólt szerez
1993-tól 1994-ig az olasz Brescia játékosa, teljesítménye 61 mérkőzésen 15 találat
1994-1996 között az FC Barcelona futballistája, itt 36 meccsen 7 gólt jegyez
1996-ban Törökországba szerződött a Galatasaray csapatához, amellyel 2000-ben UEFA-kupát nyer.  Itt 167 mérkőzés alatt 78 gólt rúg.
2001-ben végleg visszavonul. A román válogatottban 18 éveses debütáló játkos 17 évig volt a nemzeti tizenegy tagja, a 125 mérkőzésen összesen 35 gólt szerzett, és 1994-ben beválasztották a világbajnokásg álomcsapatába is.
Edzői pályafutása alatt dolgozott a román válogatottnál, a Galatasaraynál, a bukaresti Steauánál és a temesvári Politechnikánál, de nem ért el komolyabb sikereket. Jelenleg a Hagi Akadémia ügyeit intézi, és különféle turisztikai vállalkozásait felügyeli az időközben közgazdászi oklevelet is megszerző sportember.