Örkényé a pálma, de én szívesen viszem

– Először van nálunk?

– Marosvásárhelyen nem, a színházban igen. Még a fordulat után volt egyszer egy nagy koncert itt, ahol felléptem. De az Azt meséld el Pista című műsoromat még nem mondtam itt. Aradon mondtam, Sepsiszentgyörgyön mondtam, Kolozsváron és Szatmárnémetiben is, és nagyon sok helyen a magyar diaszpórában. Ezt az előadást világszerte mindenhol nagyon szeretik. Tudja: egy színész utazik, kellék nincs, bútor nincs, díszlet nincs, nem kerül sokba, és mégis olyan mintha színház lenne.

– Ezért is játszották vagy ötszázszor?

– Már többször is annál...

– Mikor, hol volt az első, és hogy is kezdődött ez az Örkén- szerelem?

– Az Örkény-szerelem úgy kezdődött, hogy a mi gimnazista korunkban – ami a hetvenes évek második felében volt – , sok nagy író élt még. Például Örkény is, de Illyés Gyula is, és Német László is. Örkényt azonban az különböztette meg a többi nagy írótól, hogy őt olvastuk. Az összes többit nem olvastuk, nem értettük, nem volt vonzó. Örkényt azonban értettük, illetve érteni véltük. Természetesen két fő alkotássorozat volt ebben a döntő, az egypercesek és a színdarabok. Ennyi volt a viszonyom hozzá, illetve egyszer láttam a színházban, halála előtt pár héttel. Én belógtam, és ő nézte a saját előadását. Jó húsz évvel később, amikor én már rendeztem darabját, de még mindig nem volt semmi extra kötődésem hozzá, akkor az özvegye, Radnóti Zsuzsa – aki az életművét kezeli, és ő maga is dramaturg – felkért, hogy az Örkény levelezésből rendezzek egy könyvbemutatót. Szívesen – mondtam, és egy nagyon eredeti ötlettel álltam elő, olvassuk fel ezeket a leveleket. Hárman olvastuk fel: a fiatal Örkényt én, mert fiatal voltam, a középkorú Örkényt Bálint András, mert középkorú volt, az öregét meg Sáros László, mert élt. S míg a könyvbemutatók legtöbbször arról szólnak, hogy a szerző feszeng, néhány érdeklődő rokon pedig várja a pogácsát, meg a fekete kávét, addig a mi könyvbemutatónkon váratlan színházi hőfok keletkezett. Én megszimatoltam, hogy az Örkény egyes szám első személyben írt leveleiben van színházi esély, s ezért összegereblyéztem mindent, amit ő egyes szám első személyben írt vagy mondott: prózai interjúkat, naplókat, leveket. Ebből lett egy ötszáz oldal körüli kásahegy, akkor felhívtam Bereményi Gézát, és mondtam neki, hogy szeretnék ebből egy monológot, amikor elmesélem Örkény életét egyes szám első személyben. Akkor meghúztuk ötven oldalra, s elkezdtem a Komédium Színházban mondani, azzal a biztos tudattal, hogy ezt tízszer, hússzor, legjobb esetben harmincszor mondom el vájtfülűeknek, irodalomkedvelőknek. Nagy meglepetésre nagy siker lett, több mint ötszázszor adtam már elő, ebből négyszáz Magyarországon ment, és több mint száz a határon túl. És megy most már tizenhat éve. A találmány az egészben az, hogy a műfaj, ami itt eladódik – hogy egy széken ülök, és mesélek –, egy ősi drámai műfaj, a történetmesélés. Máig különböző helyzetekben így meséljük el a történeteinket egymásnak. Örkénynek jó a mesélőkéje, teljesen tipikus huszadik századi életet élt, teljesen összehasonlíthatatlan optikán át. Aki beül az előadásra, az pedig azt éli át, hogy az apja, a nagyapja, a dédapja mesél neki, életkortól függetlenül. Bár egyetlen monológ az egész, sors van benne, szereplők vannak benne, konfliktus is van benne. Aki megnézi, úgy érzi, hogy egy utazást tesz sok-sok helyen. Pedig csak egy unalmas alak ül és mesél. Én tudom, hogy ebben a sikerszériában a szövegé a főszerep. Azt is tudom, hogy én ezt jól mondom, az alkatomhoz talál, de azt is tudom, hogy itt Örkény a fontos, övé a pálma, és én nagyon szívesen viszem ezt a pálmát.

– Minden előadáson sikerül teljesen Örkény bőrébe bújni?

– Nem tudom, mert nem vallják be, ha nem. Akkor is úgy tesznek, mintha sikerült volna.

– De nincsenek olyan belső ellentmondások, hogy én ilyen vagyok, Örkény meg amolyan?

– Tudja, a színész, az egy nagyon ravasz jószág, elhiszi magáról, hogy ő az. Ezért is színész, mert erre az őrületre képes, hogy elhiggye, hogy ő erre képes, meg hogy ő a másik. A kilencéves kisfiam még elhiszi, de nemsokára nem fogja. Normális pszichés fejlődésű ember nem hiszi, mi színészek, képesek vagyunk ezt elhinni. A kétéves lányom még minden további nélkül válik mackóvá, párává, köddé, falevéllé – nem okoz ez gondot neki. A színész egy ilyen visszamaradt figura. Én nem gondolom azonban, hogy Örkény Istvánná válnék, csak azt játszom, hogy az vagyok, és ez nekem nem okoz problémát. Ez egy közös megegyezés a nézőtér és énköztem: maguk hajlandóak elhinni, nekem, hogy én Örkény vagyok, ha az ajánlatom elfogadható. De tulajdonképpen az egész dolog magukban történik, magukban jön létre Örkény István. Az igazi mágikus átalakulás a maguk fejében zajlik.

– Több mint félezer előadás. Mindegyik más? Hozzátett, elvett közben valamit?

– Mindegyik más, de nem én tettem hozzá, hanem az idő. Mondjak egy nagyon egyszerű példát: amikor elkezdtem mondani, akkor voltam 36 éves, most 52 vagyok. Amikor arról beszél Örkény, hogy 50 évesen beleszeret egy 20 éves lányba, hogy ez a szerelem váltja meg az ő életét, akkor ezt 36 évesen is el lehet mondani, de olyankor másképp mondja az ember, mint 50 évesen. Akkor valaki másról beszél, ma pedig önmagáról. Tehát ilyen belső hangsúlyok tolódtak el időközben, a szöveg ugyanaz, a ritmus ugyanaz, az élettapasztalat már nem ugyanaz, ami bennem van.

– Utolsó kérdésem már a színházigazgatóhoz szól: ha eljön a marosvásárhelyi Nemzetibe, akkor megnéz-e valamilyen előadást?

– Ha volna időm, akkor megnézném. Így is kérdezgetem, hogy milyen darabok mennek, ki játssza, ki rendezi, milyen a díszlet. De nincs időm. Úgy volt, hogy le kell mondani az utat, mert próbálok. Végül – nagyon helyesen – nem mondtam le, hanem jövök-megyek. Persze hogy nézném. De most nem nézem, persze hogy nem nézem.