Közösséget teremteni!

– Minek a hatására döntötte el, hogy „színházcsinálással” szeretne foglalkozni?

– Ennek több összetevője van. Az egyik, hogy vallásos családban nevelkedtem. Miközben miséken ültem, és még nem voltam elég nagy ahhoz, hogy komolyan figyeljek, felfedeztem: mennyi jó szöveg van abban a bizonyos Nagy Könyvben, illetve azt, hogy milyen sok múlik a papon, hogy érvényes legyen a mindennapokat élő ember számára.

Fontos tényező volt az is, hogy gyerekkoromban eléggé nehezen érthető voltam, mert három éves korom óta beszédhibám van. Társaságban ritkán szólaltam meg. Ez alakított ki bennem egy játékot, amelynek lényege az emberek megfigyelése volt: miben érkeznek, hogyan beszélnek, miről beszélnek, milyen a hajuk... Mivel többnyire ugyanazokba a társaságokba mentünk a szüleimmel, ezért folyamatában figyelhettem meg, hogy az emberek hogyan alakulnak, hogyan változik minden velük és rajtuk, ezáltal a viszonyaik is egymáshoz. Ez később segített, hogy pontosabban érezzem az emberi reakciókat. Például 13 évesen egy leánynevelő intézet kollégiumában egy unalmas estén valaki kitalálta, hogy adjunk elő egy mesejátékot. Kezdetben még előadó, később külső szem lettem, aki a mese szereplői reakcióinak irányítójává vált.

Sajnos, addig én nem is nagyon láttam színházat. De ha a dolgok elmondhatóságára és előadhatóságára koncentrálunk, akkor talán egy gyereknél nem azon van a hangsúly, hogy színházat lásson, ahhoz, hogy megérezze a többieknek való megfogalmazhatóság súlyát, határait és át tudja adni a gondolatot.

– A kolozsvári BBTE Teatrológia Szakán kezdte a színházi tanulmányait. Ott harmadéves volt, amikor felvételizett Marosvásárhelyre rendezői szakra. Miért döntött a rendezői mellett?

– Már a gimnázium alatt körvonalazódott bennem, hogy rendező szeretnék lenni, de ez több akadályba ütközött. Magyarországon végeztem a gimnáziumot, és elég rosszul beszéltem románul. Számomra fontos volt, hogy hazatérjek, itthon viszont nem indult magyar rendező szak. Ezért teatrológia szakra jelentkeztem. Már az ott töltött első év alatt megfogalmazódott, milyen fontos egy rendezőis diák számára, illetve egy rendező számára bármilyen színházi előtanulmány. Van, aki színészként indul, és úgy lesz rendező, én elméleti vonalon indultam. Aztán amikor lehetőségem volt, hogy magyarul végezzem el a rendező szakot, átmentem Vásárhelyre.

– Mit lehet megtanulni az egyetemen, illetve mi az, ami nem tanulható meg?

– Minden szakmára érvényes, hogy a tapasztalatból fakad az igazi tudás. Az egyetem számomra a kísérletezés helye volt, mert az az a hely, ahol az ember kipróbálhat dolgokat, és maximum ráérez arra, hogy nem ez a jó út. Fontos, hogy olyan tanároktól tanuljon az ember, akik hosszú éveket töltöttek a szakma gyakorlati részével, és persze, a pedagógiai oldaluk is erős. Egy rendezőnek nagyon fontos a műveltsége és elméleti tudása is. Ennek nagy részét az egyetem megköveteli, de mindig a diákon múlik, hogy mennyit tesz tudása bővítése érdekében.

– Eddig hol dolgozott és milyen munkái voltak?

– Tulajdonképpen az amatőr színjátszást már a gimnázium alatt elkezdtem. Ott gyakran az én munkáimmal emlékeztünk meg a jeles napokról. Később alkalmam volt egy évig a kolozsvári egyetemi színpadot, a Maszkurát vezetni, ott Osztrovszkij Vihar című drámáját rendeztem. Aztán Vásárhelyen, az egyetemi feladatok mellett figyelmem a közösségépítésre irányult, ezért elindítottam egy önképző csoportot. Ez számomra a rendező karizmatikussága miatt is fontos volt. Azt érzem, az elsődleges dolog az, hogy az ember közösséget teremtsen, innen indul minden. Mindahhoz, amit emberileg követel ez a szakma, elengedhetetlen, hogy összeforrt, egymással kommunikálni tudó közösséggé váljon.

Másodéven felkértek a Pécsi Egyetemi Színháztól egy stúdióelőadás létrehozására. Az elsődleges cél ott is a közösség összekovácsolása volt egy energikus előadáson keresztül. Ez az előadás februárban szerepelt a vásárhelyi Stúdió Színházban, amelyet Parászka Miklós igazgató is megnézett, és azután hívott meg a Csíki Játékszínhez rendezni.

– Milyen színházban hisz?

– Sokakban korán kialakul egy kép, hogy milyen színházban, vagy milyen formanyelvben, az elmondhatóság melyik formájában hisznek. Bennem nem. De nem azért, mert nem látok utakat, amelyekből egyet választva kialakíthatnám a saját kis világomat, hanem egyszerűen arról van szó, hogy számomra mindegy, hogy énekeljük, doboljuk, elmondjuk, eltáncoljuk, a lényeg az, hogy a gondolataink átadhatóak legyenek. Abban a színházban nem hiszek, amelyben az önmagam vagy a mások kiszolgálásának önkénye uralkodik.

Valószínű, hogy a kérdéseket feltevő színház számomra a követendő út, illetve azt érzem igazán magaménak. Ez nem zárja ki az élményszerűséget, sőt... de mégsem válik hatásvadásszá.

– Mi alapján választja ki az előadásai anyagát?

– Mindig abból indulok ki, hogy aktuális problémákról beszéljek. De mindaz, ami aktuális, az is az állandó ember körüli gondolkodást foglalja magába. Valamilyen szinten, ha csak egy picit is, de jobbá szeretném tenni a világot azáltal, hogy elmondom, elmesélem, megfogalmazom, illetve hogy állandóan kérdéseket teszek fel olyan dolgokról, amelyeket a mindennapokban az ember többnyire megpróbál a szőnyeg alá söpörni, illetve csak otthon a kis intim közegében elpanaszkodni, elsírni, kiordibálni.

– Hogyan látja az erdélyi színházi életet?

– Gyakran eszembe jut, miért nem élünk Harag György idejében, aki néha úgy érezte, szüksége van néhány napra ahhoz, hogy feltöltődjön. Amikor egy nagyobb munkafolyamat során úgy érezte, hogy elakadt a gondolat, vagy az inspiráció, hazaküldte a színészeket néhány napra. Utána visszajött és feltöltődve, tele ötletekkel rendezett meg igen jó előadásokat. Ez az egyik problémám a mai színházzal, hogy olyan gyárrá alakult, amelyben a kiszolgálás annyira felgyorsítja az eseményeket, hogy egy adott időpontra létre kell hozni egy előadást. Az alkotó közegnek szüksége van arra, hogy folyamatosan érlelve egy gondolatot, tisztán adhassa át azt, mert különben a gyorsaság nagy feszültségeket, pontatlanságokat szül, gyakran elveszik benne a kreativitás.

Az egész országot érintő probléma a színházban dolgozókat is megnyomorítja. Például, egy színésznek azért a pénzért, amit kap, nem éri meg bemenni a színházba sem, nehogy az élete kilencven százalékát odaadni. Ettől érthető módon valószínűleg a következő években sok ember otthagyja a színházat, mert nem fog tudni élni belőle, vagy állandóan elvesznek az értékek a pénz miatti harcban.