Gyergyószentmiklósi lány önkéntesként a nagyvilágban

– Önkéntes munkát végez külföldön Dombi Gabriella, immár másodjára. Hogyan, milyen meggondolásból indult ez a „vállalkozás”?

– A történet kezdete az államvizsga-dolgozatom témájából adódott. A gyergyószentmiklósi szociális szolgáltatásokat mértük fel, valamint azt, hogy Gyergyóban mennyire elterjedt az önkéntesség az adott szociális szolgáltatóknál, és hogy milyen típusú önkéntes munkák vannak. Ekkor találkoztam először az EVS-el (Európai Önkéntes Szolgálat), ami az önkénteskedésnek egy újabb változata. Röviden az a lényege, hogy civil szervezetek, alapítványok, egyesületek pályázhatnak különböző projektekkel, amelyek keretében külföldi fiatalokat fogadnak olyan jellegű munkákra, amelyek nem igényelnek feltétlenül szakképzettséget vagy felső iskolai végzettséget.

Nem kellet sok időnek eltelnie, hogy rájöjjek, én ezt ki szeretném próbálni. Ezt a döntést 22 évesen hoztam meg. Akkoriban még nem voltam olyan nagyon vakmerő, és csak Magyarországra merészkedtem, főként a foghíjas nyelvtudás miatt.

– Az első próbálkozást újabb követte. És a foghíjas nyelvtudás sem jelentett már akadályt.

– Miután lejárt az egy évem Magyarországon, úgy döntöttem, ha találok valami hasonló jellegű projektet idegen nyelvterületen, akkor mindenképp részt szeretnék venni benne. Hazaköltözésem után sokat nem kellett várnom, rám talált a lehetőség. Abban az időszakban érkezett Gyergyószentmiklósra egy német fiatal, aki a Caritasnál végzett önkéntes munkát. Én voltam, aki megmutogattam neki a várost, eljártunk együtt kocsmázni, gitárestre, bemutattam pár ismerősnek, barátoknak stb. Aztán a küldő szervezete érdeklődött, hogy nem lenne-e valaki, aki szeretne kimenni Németországba egy évre? A gyergyói Caritas önkéntes koordinátora keresett meg a kérdéssel. Nem tétováztam sokat, igent mondtam. Tavaly január végén érkeztem meg Németországba 11 társammal együtt. A világ több részéről gyűltünk össze (Bolívia, Kolumbia, Ruanda, Burkina Faso, Brazília, Ukrajna), hogy egy évig önkéntesek legyünk Németországban. Mindegyikünk más városban van különböző szociális intézményeknél.

– Hol, milyen munkakörben kapott beosztást a gyergyói lány?

– Wallerfangen településen a Caritas Jugendhilfeeinrichtung Haus Christophorusnál önkénteskedem. Az intézmény fő profilja a gyerekek és fiatalok segítése a család, az iskola, valamint szakképzett munkatársak közreműködésével. Az intézménynek két része van: nappali foglalkoztató központok, ahova a gyerekek iskola után érkeznek, és délután 5-6 óráig maradnak, valamit a bentlakásos házak, amik a gyerekek állandó lakhelyei. Az intézményen belül több csoport működik, többnyire korosztályok alapján besorolva. A csoportokba olyan gyerekek járnak, akik valamilyen nehézséggel küszködnek. Például elvált szülők gyermekei, csonka- vagy éppen sokgyerekes családból származnak, örökbefogadottak, bevándorlók, tanulási zavarral vagy beilleszkedési problémákkal küzdenek. Én egy nappali foglalkoztató csoportban dolgozom. Nevelőtársammal együtt összesen nyolc, 11-13 év közötti fiúval foglalkozunk.

– Miben merül ki a nevelői munka?

– Délelőttönként – amíg a gyerekek távol vannak – általában háztartási teendőket végzek. Az asztalterítéstől kezdve a bevásárlás, a ruhateregetés, a virágöntözés, a fűnyírás, a mosogatás és néha a főzés is feladatom. A gyerekek ebédeltetése általában fél kettőig lejár, utána segítek nekik a tanulásban, ellenőrzöm a házi feladataikat. Ezután midig van valami szabadidős tevékenység időjárásnak és évszaknak megfelelően. Úszás, falmászás, séta, mozi, foci, biciklizés – ezeken a foglalkozásokon felügyelőként vagyok jelen, de csapattagként is. Volt olyanra is példa, hogy én vittem el terápiára a gyereket, vagy akár ketten tanultunk meg buszozni, hogy utána egyedül tudjon közlekedni. Nyáron sokszor jártunk fagyizni, színházba.

– Mit jelent ez a munka, az idegen közösség emberileg, szakmailag?

– Érdekes az, amikor az ember fel kell találja saját magát. Szó szerint feltalálni, hogy mi az, amit én magam adni tudok, mi az, amit ki tudok hozni magamból úgy, hogy nem tudom tökéletesen kifejezni magam. Idegen kultúrában idegenek között vagyok, de azért jöttem, hogy tanuljak, tapasztaljak és adjak. Nem könnyű. Főleg, hogy az elején nagyon furán néztek, és mindenki azt feltételezte, hogy azért jöttem, hogy végleg itt maradjak.

Szakmai szempontból egy nagyon jó tapasztalat, hiszen nagyon sok mindent láttam, tanultam. Megismertem a rendszert, ezzel együtt azt, hogy mennyivel másabb úgy foglalkozni gyerekekkel, hogy az anyagiak nem jelentenek semmiféle akadályt. Nem kell nézni azt például, hogy egy adott alapanyag – mondjuk kézműves foglalkozáshoz – mennyibe kerül. Vagy épp nem számít luxusnak uszodába járni akár heti kétszer sem.

– Bizonyára szépségei és árnyoldalai is vannak ennek a munkának. Mik ezek?

– A nehézségek főképp a nyelvi akadályokból adódtak. Az elején nagyon minimális nyelvtudásom volt, a dialektusokról nem is beszélve. Erre „bónuszként” jöttek a kamaszkorú fiúgyermekek. Bevallom, ez az a korosztály, amelyikkel előzőleg sem nagyon tudtam megtalálni a közös hangot, és persze – ahogy az okosak mondják –, ki mitől fél, nem szabadul. A nehézségek mellett rengeteg jó pillanatot is megélünk a gyermekekkel a közös munka során, és mondhatom, mostanra befogadtak. Volt részem nagyon szívszorongató élményekben is, kisebb gyerekekkel. Hétvégenként szabadidőmben a bentlakó házban segítettem, ahol 2 és 6 év közötti gyerekek élnek. Teljes ellátást igényelnek, a fürdetéstől az altatáson, etetésen át, mindent. Azok a gyerekek mai napig is – ha meglátnak az úton vagy üzletben – rohanva, széttárt karokkal futnak felém. Nos, ez az az érzés, amiért megéri ezt csinálni. Sokszor altattam őket, és amikor hullafáradtan hazajöttem, azon töprengtem, hogy ki vagyok én, hogy az édesanyja helyett altattam el a kicsit, adtam jó éjt puszit egy vadidegen gyermeknek. Esetükben nem az a lényeg, hogy honnan jöttem, és miért, csak annyi, hogy figyeljen az ember rájuk. Ezt részemről megkapták, és ha csak egy ölelést tudtam adni, az akkor, ott az övék volt.

– Hogyan hasznosítható a jövőben mindaz a tudás, tapasztalat, amit egy-egy önkéntes program nyújt?

– Sosem gondolkoztam azon, hogy mit és hogyan fogok hasznosítani. Ami biztos, hogy a sok tapasztalat, az élethelyzetek nyitottabbá, erősebbé tettek. Hogy konkrétan hol és hogyan, azt nem tudom, de úgy érzem, hogy gazdagabb lettem: megismertem egy kultúrát testközelből. Igaz, ezzel együtt arra is rájöttem, hogy ez nem az én világom.

– Nem éppen az anyagi vonzata miatt szokott valaki önkéntes munkát vállalni, de nem is lehet teljesen kizárni az anyagiakat. Dombi Gabriella hogyan boldogul?

– Nem élek nagy lábon, de a keretekhez képest az egy év alatt sikerült nagyon sokat utaznom, kirándulnom. Meg kell tanulni beosztani a zsebpénzt, ami egyáltalán nem lehetetlen. Nem érzem azt, hogy nélkülöznöm kellett volna.

– Milyen típusú embernek ajánlott a hasonló önkéntes munka?

– Akiben van egy kis kalandvágy, és szeretné jobban megismerni önmagát, aki még nem tudja, hogy mit akar pontosan és merre induljon az életben. Aki szereti a kihívásokat, és saját bőrén szeret tapasztalatokat szeretni. Ajánlott, hogy legyen kitartó, kíváncsi és merész. Az sem árt, ha szereti a kalandokat, és rugalmas.

– Mit ad, mit vesz el az ember életéből, hogy távol van otthonától?

– Sok élményt ad, és nem feltétlenül csak pozitívat. Önállóságot, leleményességet, nyitottságot mindenképp ad ez a helyzet, ugyanúgy egy másfajta értékrendet is. Az otthon lényegtelennek tűnő apróságok hihetetlenül felértékelődnek. Például egy ölelés, egy jó szó vagy mondjuk az otthoni ízek. A „barátok” közül csak a barátok maradnak meg. Azért, mert az ember ismeri saját magát, a határait, a képességeit, és megtanul kiállni saját magáért. Ezt sokan nem fogadják jól.

– Az idegen környezetben, idegen kultúrájú emberek között ki tud-e alakulni egyáltalán egy baráti kör?

– Ki tud alakulni, de nem egyszerű. Pláne nem itt, Németországban, ahol határidők egyeztetése nélkül nem lehet találkozni az emberekkel. Ez volt egyébként számomra az egyik legnehezebben elfogadható dolog, hogy ha valakit megszeretnék látogatni, akkor általában hetekkel azelőtt kell egyeztetni vele. Nem igazán fordul elő, hogy valaki csak úgy „beesik az ajtón”. Persze, vannak kivételek, de a nagy átlag itt nem így működik. Barátok a hozzám hasonló, más országbeli önkéntestársak, és azok a német fiatalok, akik voltak korábban külföldön önkéntesek. Az ismerőseimben még nemigazán csalódtam. Talán amiatt nem, mert nem voltak túlzottan nagy elvárásaim. Igaz, arra nem számítottam, hogy ennyire egyedül leszek, és magányosnak fogom érezni magam. Az ismerkedés, a barátkozás sosem volt számomra nehézség, de vannak helyzetek, amikor a körülmények nem adottak, és csak annyit tehetünk, hogy elfogadjuk a helyzetet, és a lehetőségekhez mérten megpróbáljuk kihozni belőle a legjobbat.

– Mi a helyzet a honvággyal? Hogyan küzdhető le?

– Nálam a honvágy kicsit más köntösben jelenik meg, mint sokaknál. A „most azonnal, de otthon akarok lenni” nem én vagyok. Ami nagyon hiányzott, hiányzik az, hogy az élményeket a szeretteimnek, családtagjaimnak csak elmesélni tudom, nem pedig közösen megélni velük. Hiányzik ugyanakkor, hogy nincs kivel „csak úgy egyet” leülni és elkávézgatni, és félszóból megérteni, hogy mit is szeretne a másik. A családom, a barátaim miatt volt és van honvágyam, nem pedig a hely miatt. Számomra nem az a lényeg, hogy hol, hanem, hogy kivel, kikkel vagyok.

– Mikor jár le a jelenlegi projekt? Van-e tervben következő?

– Január végén jár le, „meg vannak számlálva a napjaim”. El sem hiszem, hogy így elrepült az idő. Igaz, voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy sosem lesz vége, de így, az utolsó métereken kicsit keserédes a búcsúzás. Valahogy velem mindig úgy van, hogy a végére szépen helyreáll minden, lekerekednek a dolgok, és így már kissé keserű szájízzel mond búcsút az ember. Egy újabb, hasonló program egyelőre nincs tervben. Neki kellene fogni most már nekem is élni a „nagybetűs, normális” életet, de sosem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő. Tehát nem tervezem a következő önkéntes programomat, de ha menni kell, akkor nem fogok ellenkezni.

– Jövőtervezés… Dombi Gabriella jövőképében mennyire van benne Gyergyó?

– Nagyon távoli terveim egyelőre nincsenek. Ami egyelőre biztos, hogy költözöm haza, Gyergyóba. A többi majd otthon kiderül. Távolból nem lehet reálisan megítélni, hogy mit, és hogyan tovább. Nekem legalábbis ez nem szokott sikerülni.