Gyergyóból Gyergyóig négy kontinensen át

– A történet a 2000-es évek elején kezdődött. Mi késztette az ismeretlenbe a gyergyói lányt?

– Érettségi után Budapestre mentem továbbtanulni. Feltűnt, hogy az egyik, 30-as évei körül járó osztálytársamnak lakása, autója, spórolt pénze van. Érdekelt, hogyan, miből. Megtudtam, hogy folyami hajón dolgozott évekig, ott sikerült összegyűjtenie a pénzt. Annyira érdekelt a téma, hogy felkerestem a céget, ahová ő irányított, részt vettem egy ismertetőn, és úgy döntöttem, hogyha csak a fele igaz mindannak, ami ott elhangzott, akkor már megéri belevágni a hajózásba. Pincérnek jelentkeztem. Felvettek. Egy paksaméta papírt kaptam és egy floridai címet, ahol jelentkeznem kellett az állásra. Nem volt kalandmentes az odautazás, de végül megérkeztem a hajótársasághoz. Egy nagy utasszállítóra kerültem segédpincérként.

– Az ezzel járó munkakör ismerős, mégis miben eltérő segédpincérnek lenni egy turistahajón, mint itthon, egy vendéglőben?

– Az volt a feladatom, hogy kivigyem a vendégeknek az italukat, és segítsem a pincér munkáját. A segédpincér szolgálja fel a szószokat, fűszerezi a vendég ételét. Én szeretek dolgozni, aktív ember vagyok, de amennyit ott dolgoznom kellett, az emberpróbáló. Azon túl, hogy az étterem meg a felszerelések rendben tartása is a mi feladatunk volt, a reggeliztetés háromórás munka, az ebédeltetés kettő, este pedig, főleg tematikus bulik alkalmával hat, nyolc, tíz órát dolgoztunk. Tehát az egész nap munkával telt, szabadnap nem volt. Akkor volt szabadidőnk, ha netalán nem osztottak be ebédeltetni. Ilyenkor eldönthette az ember, hogy vagy alszik, vagy mos, vagy – ha éppen kikötött a hajó – leszáll, hogy lásson is valamit a világból. Jól megedződtem, de szerencsére székely vénáim vannak, bírtam a strapát. A pihenést pedig? Gyorsan intéztem. Egy idő után az ember „beáll”, azt sem tudja, hogy mikor milyen nap van. Eleinte egyhetes utak voltak, így onnan sejtettük, hogy éppen milyen nap van, ha a régi vendégeink helyett újak szálltak fel a hajóra. Ha pénteken jöttek, pénteken mentek...

– Nem hangzik túl jól, de valahogyan mégis meg lehet szokni ezt az életformát. Legalábbis ezt bizonyítja, hogy az első „nagy utazást” újabbak követték.

– Egy munkaszerződés hat-hét hónap, én tíz évig dolgoztam hajón. A célom érdekében vállaltam be újra és újra a munkát. A kezdeti nehézségeken sokat segített az a rendszer, ami a cégen belül van: a zöldfülűt bedobják a mély vízbe, de nem hagyják egyedül. A kisegítőpincérre például a főpincér figyel. Azonos nyelven beszélő kolléga mellé osztják be, akinek két hétig az a dolga, hogy mindent megmutasson, illetve, hogy ismertesse a cég elvárásait, a munkamódszert. Segédpincérként már sokat tanul az ember, és nem csak a szakmához fűződő tudnivalókat. Mivel hetente más pincér keze alá kerültem, és mindenki más személyiség, megtanultam a különböző típusú emberekkel együtt dolgozni. Én alkalmazkodó típus vagyok és kommunikatív, ami nem csak a munkatársaimmal való kapcsolatomat könnyítette, de a vendégek is kedveltek. Emiatt a főnököm már az első három hónap után pincérré akart előléptetni. Nem lehettem kivétel, újoncként a gyakorlóidőt nekem is le kellett töltenem.

– Itthon is tapasztaljuk, a jó kommunikációs készség, a kedvesség milyen sokat számít ebben a munkakörben. Ezek a tulajdonságok természetfüggők, vagy tanulni lehet?

– Ez nem egyfajta elvárás, ez az alap, magától értetődő ebben a szakmában, de mivel személyiségfüggő tulajdonságok, nem mindenki rendelkezik velük. Amikor viszont látod, hogy a borravalód attól gyűl, hogy mennyit mosolyogsz, akkor érdemes gyakorolni a kedvességet. Én mindent kimosolyogtam, amit lehetett. Ez a pincéreknek is jó volt, mert rájuk is vonatkoztak a csillagok, amit a vendégek értékelésként adtak. Mindenfélét mérnek ugyanis a hajón, többek között a vendégek elégedettségét. Az általuk adott csillagok számának függvényében kapja a pincér a pályát a következő útra. Ha a vendég reklamál, megvonnak tőle székeket, azaz kevesebb személyt kell kiszolgálnia, ha jó az értékelése, székeket kap pluszba. Mindkét értékelésnek hatása van a fizetésre, így hát megéri ügyeskedni. A pincérek, akikkel én dolgoztam, hálásak voltak, mert emelték a pályájukat, viszonzásképpen magasabb pozícióba ajánlottak engem.

– Azaz pincérnek. De a ranglétrának voltak további lépcsőfokai a „székely vénájú” lány esetében. Milyen munkaköröket töltött be?

– Öt-hat évig voltam pincér. Ebben a munkakörben rengeteg az elvárás az eladás tekintetében is. Aki nem teljesíti a kvótát, figyelmeztetést kap, de volt olyan kolléga is, aki elvesztette a munkáját, mert nem volt jó eladó. Aki alapjáraton nem kommunikatív, annak az eladás egy plusz stressz. Én rájöttem, hogy minden rajtam áll, így hát végeztem a dolgomat, mert csak így várhattam eredményt. Jól belerázódtam a szakmába, de nem elégedtem meg ezzel a munkakörrel, fejlődni akartam. Ennek köszönhetően később az étteremvezető segítője lettem. Papírmunkát osztottak rám. Az iroda, a számítógép, a határidős jelentések elkészítése nem nagyon izgatott. Csináltam egy darabig, a visszajelzések szerint nem is rosszul, de a marasztalás sem tartott vissza, kiléptem ebből a munkakörből. Szobaszervizben telefonoperátorként dolgoztam később, legutóbb pedig hoszteszként, étteremben. Az asztalfoglalásokat, beosztásokat tartottam kézben, ismét emberek között dolgozhattam, ezt szerettem. A ranglétrával kapcsolatban annyit, hogy ha az ember mozdulni szeretne, és látják, hogy van benne spiritusz, adnak lehetőséget az előrelépéshez.

– Az anyagiakon kívül mit adott Szilágyi Emíliának a tíz év távollét?

– Fókuszt. De azt erőset. Rengeteg példát láttam a kollégáim között, akik a velük egyneműeket kezdték el szeretni egy bizonyos idő után, vagy akik alkoholistákká váltak. Főleg a családosok, akik otthon hagyták feleségeiket, gyerekeiket. Én a magányt olvasással ellensúlyoztam. Itthonról mindig félbőröndnyi motivációs könyvet vittem magammal, később az internetről töltöttem le hanganyagokat. Ezeken éltem. Az embernek, ha nem akar elcsúszni, fókuszálnia kell saját értékeire, hisz olyan környezetben, ahol én voltam, sokan másnak adják ki magukat, mint valójában akik. Vannak nagy szószátyárok, akik minden hájjal próbálják megkenni az ember fejét, sok esetben sikerrel. Fizikailag is rákészültem egy-egy útra. Táplálékkiegészítőkkel pótoltam az egyhangú étrendet, így az utolsó hónapokra is maradt energiám.

– És mi volt a módszer a honvágy leküzdésére?

– Nagyon szeretek itthon lenni. Imádom a családomat, a hegyeket… Akárhányszor hazajöttem, vérző szívvel mentem el. Telefonbeszélgetésekkel küzdöttem le a honvágyam. Hetente hívtam a családtagjaimat, tíz-tizenöt percet beszélgettünk. Közben sírtunk, nevettünk, hisz mindig volt amin. A telefonbeszélgetések jelentették az egyetlen kapcsot a családommal, Gyergyóval.

– Nyilván számos élményt sikerült begyűjteni a tíz év alatt. Mi volt a legemlékezetesebb?

– Pozitív beállítottságú vagyok, mindennek a jó oldalát igyekszem megtalálni, de persze adódtak kellemetlenségek is. Gyerekkori álmom volt, hogy eljussak Amerikába. Beváltottam ezt az álmomat, de csalódtam. Nem teljesen azzal szembesültem ott, mint amire a tévéadásokból, filmekből számítottam. Az ázsiai világ viszont sokkal közelebb áll hozzám, mint gondoltam, több erős élményem éppen onnan van. A Szuezi-csatornán való átkelésünk az egyik. Amikor kinéztem a hajó ablakán, nem vizet, hanem sivatagot láttam jobbról is, balról is, a hatalmas monstrum pedig, amin utaztunk egy patak szélességű vízen haladt. Vannak nagyon keskeny részei a csatornának, épp egy ilyen részen haladtunk át. Egy másik feledhetetlen élményem, amikor Japánban az egyik sziget felé tartottunk, és útközben értesültünk, hogy az úti célhoz közel, Fukusimában atomreaktor robbant. A vendégek nagy része leszállt a hajóról két kikötővel a végcél előtt, a hajó pedig, hogy teljen az idő, keringett a vizeken, aztán visszafordult. Nagasakiban volt lehetőségem szétnézni, az Atombomba Múzeumot látogattam meg. Borzasztó nyomot hagytak bennem az ott látottak, hallottak. A kellemetlen élményeket azonban felülírják a pozitívak, rengeteg gyönyörű helyen jártam. Négy kontinens számos országában voltam, lubickoltam olyan türkizkék vizekben, amiket azelőtt csak képeslapokon láttam. Az emberek részéről a legkellemesebb benyomással az ázsiaiak voltak rám. Végtelenül emberségesek, alázatosak, bár bizonyos helyeken megtehetnék, hogy büszkeségükben verjék a mellüket. Ehelyett inkább hajlongva köszönik meg, ha az idegent kiszolgálhatják.

– Bizonyára nem véletlen, hogy éppen indiai származású férfit választott férjnek a székely lány. A hajón született a kapcsolat.

– Érdekesen indult és alakult a kapcsolatunk. Azzal kezdődött, hogy az edzőteremben használni szerettem volna a gépeket, de ehhez segítséget kellett kérjek. Úgy gondoltam, egy izmos férfi biztosan eligazít, így hát az akkor még ismeretlen Ivont kértem meg erre. Megmutatta a gépeket, később aztán együtt edzettünk, közben sokat beszélgetünk. Ráébredtünk, hogy rokonlelkek vagyunk, és három éve úgy döntöttünk, hogy összekötjük az életünket.

– A tavaly mindketten abbahagyták a hajós életet, Gyergyóba költöztek. Ezek szerint sikerült elérni a több mint tíz éve kitűzött célt?

– Nem kellett tíz év ahhoz, hogy legyen házam, autóm, spórolt pénzem, de azért dolgoztam tovább, hogy az itthoni megélhetésemet is megalapozhassam. Ez is sikerült. Kávéházat nyitottam Gyergyószentmiklóson. Nagyon nagy reményeket fűzök hozzá, hisz ebből szeretnénk megélni, és nagy családot tervezünk. Ha valami oknál fogva mégsem jönnének be az anyagi számításaink, a hajótársasághoz van visszaút. Egy éves szünetet kértünk tavaly augusztusban, úgy jöttünk el onnan. Ha ez idő alatt visszamegyünk, ugyanazt a pozíciót megkaphatjuk, mint amiben utoljára dolgoztunk, viszont, ha egy év után megyünk vissza, megint a létra alsó fokáról kell kezdenünk. Én bármikor visszamennék, igaz most már utasként.