Emberi léptékkel a megalopoliszban

Egymás mellett élnek a végletek. A százemeletes felhőkarcolók tetejéről, melyekben arany- és gyémántkereskedés folyik, eltörpül az utca világa, de a felhőkarcolótól, a nagy csillogástól száz méterre ott él a szegényebb réteg garázs nagyságú lakásokban. Gyakorlatilag a szegényebb réteg az utcán él, ahol süt, főz és eladja a nagyon olcsó élelmiszert, de különösebb megélhetési gondjai nincsenek.

„Kína egy különös szerkezet, amely teljesen másként él, mint a világ többi része. Jól megférnek egymás mellett a gazdagok és szegények. A szegényebbeket hagyják az utca szélén sütni, főzni. Ezek az emberek példásan együtt tudnak élni. A milliós városban például hatalmas a forgalom, és így többnyire íratlan szabályok működnek. Ha zöld a lámpa, a gyalogos elindul az átjárón, ugyanakkor körültekintőnek kell lennie, mert ugyanebben a pillanatban az egyik utcából érkező autósok is zöldet kaphatnak, és útjaik kereszteződhetnek. A piros színre váltó lámpánál is el lehet indulni, ha a gyalogosok többen vannak. A helyzetet nehezíti, hogy sokszor még a nagyobb útkereszteződésnél kinnlevő forgalomirányító rendőrök is egymással teljesen ellentétesen szabályozzák a közlekedést. Ebben a kavargásban mégsem történik baleset, mert a kínaiak nagyon jól oda tudnak figyelni egymásra. Ha dudálnak is, csak figyelmeztetik társaikat, de nem gyalázzák, nem szidják egymást, nem haragszanak egymásra” – érzékeltette röviden kínai élményeit András Mihály.

Visszatérve a kiállításra, az kínai tartózkodásról egy lenyűgöző statisztika készült, a másfél hónap alatt Románia pavilonját kétmillióan látogatták meg. A táncosok a bemutatott előadásuk után mindig felkérték a közönség tagjait, hogy próbálják ki a vidékeink néptáncait. Naponta a Dorna Dorului Táncegyüttessel felváltva 22 előadást mutattak be. A Hargita Együttes táncosai körülbelül háromszáz kínait vagy más látogatót forgattak meg. Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy akár a mesében, a királykisasszonyok, a táncosok is eltáncolták a cipőket, csizmákat.

„Azok az emberek, akik nálunk jártak, Románia pavilonjában, meg vagyok győződve, hogy nem felejtik el élményeiket” – emelte ki András Mihály. Hozzátette, egy ilyen környezetben a látogató, ha megjegyzi az ország nevét, és ehhez tud kötni egy érdekes, emberi emléket, akkor a kitűzött célt teljesítették.

Elmésen volt megoldva Románia pavilonja, tervezői egy zöld almát építettek, amelyből egy részt, mintha ki lett volna harapva, eltávolítottak. Ez az almacikk képezte a nézőteret, amely a színpaddal egyetemben – ami az alma belsejében volt kialakítva – fedett volt, és ami fontos, kívülről is láthatták. A többi „zárt” pavilonnal ellentétben – melyekben nem lehetett tudni, hogy mi zajlik, esetleg csak a kinti képernyőkről – a „zöld almánál” az arra járok rögtön felfigyelhettek a színpadon zajló előadásokra. Felüdülést jelenthetett az almába belekóstolni a hatalmas forgatag és végletek világából érkező embereknek.

„A kiállítás a jövő városáról szólt, a „city better life”-ról vagyis a jobb városi életről. Fontos volt számunkra, hogy bebizonyosodott, itt is megtalálják helyüket a hagyományaink. A technika vívmányairól a jobbnál jobb képernyők, az eléggé agresszív reklámok környezetében, a népzenénk és néptáncaink felüdülést hoztak. Embertől emberig olyan kapcsolatot tudott teremteni, amit gépekkel sohasem lehet elérni. A sok csillogó, villogó masina és a reklámdömping után az ember agya valósággal kikapcsol, és arra vár, hogy valaki kérje fel táncolni, és csöppenjen vissza egy kicsit egy olyan világba, mely az ő léptékéről szól” – összegzett András Mihály.